„A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” Ottlik iskolájában mindenki járt már, aki legalább egyetlen közösséghez is tartozott valaha. Csak az arcok és a szempárok váltakoznak, na és a kegyetlenkedések módja és mértéke, a szerepek állandók. A kérdés csupán az, hogy melyik diák köpenye alá bújunk. {{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}} Ottlik Gézát olvasni mondhatni kötelező annak, aki a modern magyar próza rajongója. A szerző ugyanis nem csak olyan meghatározó köteteket írt, mint…

Egy feledhetetlen nyár fotóalbumát lapozhatja fel, aki kezébe veszi Fekete István klasszikusát, és az a megannyi illatos, színes, szikrázó kép, amely az olvasó elé tárul, szerencsére nem csak a szereplők, de az olvasó életét is bearanyozza. Ha a Tüskevárra gondolok, mindig azok a verőfényes nyarak jutnak az eszembe, amelyeket az unokatesókkal „összecsapva” töltöttünk. Emlékszem a könyv borítójára, amint valaki éppen a kezében tartja, és emlékszem a sorozatra is, ahogyan – ha véletlenül épp rossz idő köszöntött ránk, és a házba szorultunk – ott duruzsol a háttérben. De rémlik az is, hogy valamiért se végig nem néztem, se el nem olvastam a történetet. Valószínűleg szerencsére lekötött ezer és ezer másféle foglalatosság,…