Uncategorized

Barnás Ferenc: Életünk végéig – könyvajánló 13. rész

Mamutfenyőt rajzolnék. Ezerfelé szerteágazó lombbal, szikár, szigorú törzzsel és mélyre kúszó, stabilitást biztosító gyökérzettel.

Mégis inkább mesélek róluk. Egy hatalmas család történetéről.

Nem érhető el leírás a fényképhez.

Ez a könyv a képzelet műve. A szereplők, a helyszínek és az események a szerző kitalációi, a valósággal való hasonlóságuk, netán egyezésük teljességgel véletlenszerű.”

Mindig izgalmas kérdés az irodalmi művek életrajzi ihletésű eredete. Úgy gondolom a kettőt gyakorlatilag lehetetlen különválasztani. A fiktív regényekben az író ugyanúgy a saját élményei, tapasztalatai, megfigyelései, gondolatai alapján kreálja a történetet, így nemkülönben beleírja magát azokba is, mint a saját életét konkrétan feldolgozó kötetekbe. Léteznek persze önéletrajzi elemekkel sűrűbben teletűzdelt, míg azokat szinte teljes mértékben nélkülöző írások is. Az egyes szám első személyű narráció még nem bizonyíték, de ennek a könyvnek az esetében engem az a rengeteg hasonlóság Barnás Ferenc és a főszereplő, Sepi élete között sem győzött meg. Az író szövegtől való érezhető távolságtartása és a kötet elején lejegyzett „felhívás” azonban számomra egyértelművé tette, vajon mennyi köze lehet a valósághoz a regénynek. Nem feltétlenül a logika mentén haladtam, és a történet végén kiderült, ismét jól tettem, hogy a megérzéseimre hagyatkoztam.

[…] a halálunk pillanatában nem is az életünket hagyjuk itt, hanem csak azt az egy-két emléktöredéket, amely ilyenkor valami miatt felvillan bennünk. Minden más kitörlődik belőlünk, az is, hogy élünk.”

Sepi egy 50-es évei végén járó filozófiatörténész, aki objektumőrként keresi a napi betevőjét azért, hogy munkája mellett legyen ideje azzal is foglalkozni, amit igazán szeret: írni. A halál nem csak urológiai betegsége folytán kúszik be mindennapjaiba, hanem édesanyja elvesztése miatt is. Utóbbi kapcsán egyre erősebben kezdi okolni önmagát, egészen pontosan korábban megírt családregényének valós tartalmának hatásait (amit rokonai nagy része olvasott) teszi felelőssé édesanyja haláláért.

A mi családunkban szinte sohasem tudjuk, hogy ki miről mit gondol. […] Évtizedeken át abban a hiszemben éltem, hogy jó testvérek vagyunk, amit annak ellenére gondoltam így, hogy legbelül nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem vagyunk azok. […] nem mertünk egymás testvérei lenni. Nem volt hozzá bátorságunk.”

Sepi kilenc testvére között nőtt fel, és a regény tulajdonképpen ennek a népes családnak a viszonyaiba, szokásaiba, konfliktusaiba, bonyolult hierarchiájába tessékeli be az olvasót. A család törzse, az édesapa bár már betöltötte a kilencvenedik életévét, mégis mint erős kezű, már-már zsarnok uralkodó, szilárdan kapaszkodik a földbe, hogy a belőle eredő – hol girbegurba, hol csenevész – ágak fejlődhessenek, növekedhessenek. Az ágacskák (a testvérek) igencsak változatosak, olyannyira, hogy gyakran megkérdőjelezhető a közöttük lévő vérségi kötelék is. Sepi, a főhős szemén keresztül szemlélődhetünk a családban, és egy ekkora famíliában mindig akad egy-egy újabb érdekes, felkavaró, bosszantó, de persze örömteli esemény is. A szövevényes családi kapcsolatok, múltbéli események nehezen kibogozhatóak, még Sepi számára is. Édesanyja halála után kezdi átlátni a viszonyokat, és talán apja halálát követően nő fel úgy igazán, válik belőle felnőtt, és tisztulnak le számára a kapcsolatrendszerek.

Sohasem a magam gondolatait gondoltam. Sohasem a magam érzéseit éreztem.”

Bármennyire idillinek és derűsnek tűnik kívülről egy ilyen nagycsalád élete, közelről, a mindennapokban ez nem mindig úgy zajlik, ahogyan azt mi képzeljük. Az elvárások nem csak a szülők felől érkeznek, de a többi testvér részéről is, ráadásul a konfliktusok is sokkal komplexebbek, mint egy kisebb család esetében. Amennyire megnyugtató egy ilyen hatalmas csapathoz tartozni, olyannyira nehéz megtalálni a közösségi érdekek mellett az egyénieket is. Hatványozottan igaz ez a ‘kisebb’ testvérekre, akik közé Sepi is tartozik.

[…] azzal a tudattal csináltuk a dolgunkat, hogy bármi legyen is az, bármi legyen annak a formája, tárgya vagy célja, abban a másik is benne van, mert minden, amit csinálunk, ami a tevékenységünkön keresztül történik, az a másikért is van, érte is folyik.”

Sepi nem sokkal édesanyja halálát megelőzően találkozik Lillel, talán az első igazi, őszinte emberi kapcsolódással, a nagy szerelemmel, a türelmes és megértő társsal, aki akkor is kitart párja mellett, amikor a férfi betegsége következtében átmenetileg alkalmatlan a szexuális életre. Kapcsolatuk kiegyensúlyozott, de egyben szenvedélyes, vitáktól sem mentes, mégis egymás támogatásán alapuló szövetség. Lil, az okos, talpraesett, lényeglátó fiatal nő jól kiegészíti a magának való, önmarcangoló, önsorsrontásra hajlamos férfit.

A standok között járkálva leginkább az embereket figyeltem. Akárhová néztem, olyan férfiakat és nőket láttam, akik jelen voltak a saját valóságukban. Ezeknek az embereknek valóságuk és jelenlétük volt. Nekem egyik sem.”

Lil Jakartában kap állást, ahová néhány hónappal később Sepi is követi, vállalva, hogy feladja egész addigi életét. Azonban az új helyzetben, kultúrában nem csak írói hangját, de saját magát sem találja. Válságát megélve, messze szakadva az otthonától, családtagjaitól talál rá végül önmagára, teremti meg a saját valóságát, írja meg a regényét, és végre képes terveket szőni a jövőjére vonatkozóan is.

Aki elképesztő izgalmakat, lélegzetelállító fordulatokat vár a kötettől, az minden bizonnyal csalódni fog. A szöveg lassan hömpölyög, és bár a történetfolyamból időnként titkok, váratlan események bukkannak a felszínre, a könyv mégiscsak annak a családi viszonyrendszernek a megértésére épül, amely időnként mint a szmog vagy éppen a fullasztó trópusi levegő, de körbeöleli a szereplők sorsát.

A sűrű, csaknem félezer oldalas regény olvasását körülbelül egy hónapig nyújtottam, és amikor belekezdtem, még egy teljesen más világot éltünk, mint ma, amikor a végére értem. Többször megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, mert ebben a jelenlegi élethelyzetben olyannyira abszurdnak és jelentéktelennek éreztem a szereplők problémáit, hogy gyakran csak felbosszantottam magam apró-cseprő gondjaikon. Aztán persze rájöttem, hogy bár ezek a családon belüli, kesze-kusza konfliktusok nem feltétlenül jutnak főszerephez életünkben ezekben a napokban, mégis az élet egyik legfontosabb mozgatórugói. Világjárvány ide vagy oda.

A történet második felének olvasása közben már kifejezetten vágytam rá, hogy újra és újra elmerüljek ebben a hullámzó szövegtengerben. Igaz, hogy egyedül voltam, vagyok és leszek is még egy ideig, mégsem éreztem magam magányosnak, amikor olvastam, hiszen velem voltak ők, a családtagok, saját, néha bosszantó, néha kellemetlen rokonaimmá váltak. Csaknem félszázan. És ÉLETÜ(N)K VÉGÉIG együtt lesznek(ünk).

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük