Bartis Attila: A vége – könyvajánló 5. rész

Sűrű, mint a köd, hogy a végén mégiscsak felragyogjon a nap

Mennyi motívum. Mennyi emlék. Mennyi szín. Mennyi érzelem. Mennyi szenvedés. Mennyi titok. Mennyi Bartis Attila.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Sokáig, hosszan olvastam. Eleinte óvatosan ízlelgettem, abban reménykedve, hogy a sok keserűség mellett jutnak édes falatok is. Jutott, de pont annyi, hogy ne menjen el az étvágyam, habzsoljak tovább. Sokszor nem ízlett, sokszor nem ment le a falat, de amikor már-már kezdtem beletörődni a nehéz fűszerezésbe,

{{desszertnek mégiscsak megérkezett a mennyei manna.}}

Amikor még csak kóstolgattam a regényt, számomra is talány volt, milyen utazásra indulok el ezzel az igencsak vaskos kötettel. A húgom a borító és fülszöveg alapján – egy enyhe fintor kíséretében (igen-igen, más jellegű irodalmat olvasunk) – határozottan közölte, hogy ez azon regények egyike, amelynek már az első mondatában esik az eső.

„Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd.”

Bár eső éppen nem esett, de tény: nem tévedett sokat. Ez a szimbolikus köd pedig a regény egészére rátelepedett, időnként hagyva csak megcsillanni a napfényt, de csak azért, hogy egy kis levegőhöz juthassunk,

{{és hogy a végén úgy istenigazából felderülhessen az égbolt.}}

A regény egy ötvenkét éves fotográfus, Szabad András visszaemlékezése élete legmeghatározóbb eseményeire. Jutott belőlük bőven. És nem a boldog, önfeledt élményekből, hanem a sötét, súlyos, keserves fajtákból. Mint képek a vetítővásznon, úgy villannak fel a nyomasztó fotográfiák.

Már a főhős vezetékneve is sokatmondó: dacossága a rendszer, az igazságtalanság, a nehéz sorsa ellen, hogy ő akkor is, és csak azért is szabad, bármi is történjék vele, körülötte. Elénk tárul a ’60-as évek Budapestje, családi- és társadalmi traumák sokaságával. Az édesanya ekkor már nem él, András és „56-os bűnei” miatt a börtönből frissen szabadult édesapa a fővárosban próbálnak új életet kezdeni. A sok megrázkódtatás azonban kimondatlanul is ott lappang a felszín alatt.

„Csak tekertem, tekertem azt a kurva biciklit a birkaúton a füzek alatt. Úgy éreztem, hogy szétszakad a mellkasom. Vert a nap, befújt az ingem alá a szél. Boldog voltam. Olyan szabad voltam, mint még soha.”

Mindig készítek jegyzeteket kedvenc idézeteimből, miközben olvasok. Már az első mondatok után nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a kötetnek minden sora, minden mondata, szava és betűje megérdemli, hogy sokan és sokszor idézzék. Azonban a sodró lendület miatt olyannyira elfeledkeztem papírra vetni a számomra legértékesebb gondolatokat, hogy csak a 188. oldalon eszméltem fel. Az első idézet, amit kiírtam magamnak, a szerző saját életéből merítette. Valószínűleg ezért is gyakorolt olyan nagy hatást rám olvasás közben, ahogyan arról ír, mi volt a legmeghatározóbb élménye a szabadsággal kapcsolatban.

András a fotózásban talál kapaszkodót; attól a pillanattól kezdve, ahogy megkapja első gépét az apjától, minden a képalkotás köré szövődik. Még gyermekkora szereplői, legmeghatározóbb alapélményei is olyan erős képekként villannak fel, hogy egy egész kiállításnyi fotó rögzül az olvasó fejébe.

„Apámon kívül még két egyetemi tanár és egy bányamérnök dolgozott a könyvtárban. Meg Rónai Sára. Ő tényleg könyvtáros volt. Az egyik tanár és a bányamérnök ült is, a másik tanárt csupán kirúgták.”

A kommunizmus, besúgók, hazugságok, félelem áthatja a mindennapokat, méltatlan helyzetbe lökve az értelmiségi apát, ezáltal fiát is. Csupán a szerencsének és a jó kapcsolatoknak köszönhették állásukat azok, akik diplomával a kezükben, az üzemi raktárak helyett/után „ilyen Isten háta mögötti könyvtárakban húzhatták meg magukat a börtön után.”

„Még muszáj bemennem. Valami nagyon fontosat elfelejtettem megmondani.

Már nem hallja.

De, biztos hallaná.

Mit akar neki mondani?

Hogy annak a rohadt Kádárnak a képére tette a lábát, amikor behoztam. Amikor kötöttem be a cipőjét.

Rendben, menjen, mondja meg.”

{{Édesapja belehal gyötrelmes életébe, a fiú egyedül marad. A szülők azonban nem csak halálukat hagyják hátra hagyatékul, de sorsukat is, amelynek feldolgozása több nehézséget rejt, mint az a tény, hogy soha többé nem lesznek már fiuk mellett.}}

„Hajnal négykor meghallottam, ahogy kopog a cipője. Pontosan tudtam, hogy mostantól egy életen át már csak akkor fogok kinézni, ha ezeket a lépteket hallom.”

A nagy szerelemmel, Évával való találkozás igencsak rendhagyó körülmények között történik. András egy éjszakai séta során a Ligetben lesz figyelmes egy szeretkező párra, és női tagjáról titokban ott helyben készít egy fotót. A nő még aznap éjszaka felkeresi őt, és ott is marad, nála. Pusztító, perzselő szerelem veszi kezdetét, és míg András szívét-lelkét-testét-múltját-jelenét-jövőjét is a nőnek adja, Évát nyomasztó misztérium lengi körbe. Hét év után egyik napról a másikra Amerikába disszidál: férjhez megy a tengerentúlon.

„Az nem normális, hogy az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.”

András nem bír beletörődni, hogy a nő elhagyta, de hiába kutakodik, kérdezősködik ismerősöktől, kollégáktól, közel sem jár ahhoz az igazsághoz, ami Éva brutálisan kegyetlen gyerekkoráig vezet vissza. Egyszer még találkoznak, amikor a nő közbenjárásával az Andrástól lopott képekből kiállítást szervez neki New York-ban. Kiderül, nem szerelmi házasságban él, hiszen férje homoszexuális, saját érzelmeik tombolása pedig elementáris erővel dönti le azokat a gátakat, amelyeket a külön töltött idő épített közéjük.

{{Hiába azonban az egymásra találás és a szakmai sikerek, az egyetlen, igazán fontos kapcsolat, amely még a férfi életében jelen volt, végérvényesen megszakad.}}

„[…] aztán lefeküdtünk. Borzalmas volt, nem ő tehetett róla. Egyszerűen csak szerelem nélkül nem a saját életünkbe zuhanunk vissza abból az örvényből, hanem a semmibe. Minél közelebb van hozzánk egy vadidegen test, annál inkább azt érezzük, hogy ez a huzatos egyedülség maga az életünk.”

Hámori Lilla volt az, Éva egykori zenésztársa, akivel a nő meglepte párját a harmincadik születésnapján. András akkor nem, csupán két évvel Éva távozása után él a lehetőséggel.

{{Hámori Lilla az, aki ezután több mint tíz esztendővel az utcán közli a férfival Éva halálhírét. }}

A regény végére minden régmúlt titokra fény derül. Az, hogy hogyan halt meg az édesanyja, mi történt valójában az édesapjával szabadulása után, halálos beteg-e a főhős, és milyen borzasztó traumákon kellett keresztülmennie Évának ahhoz, hogy egészen Amerikáig meneküljön.

Folytak a könnyeim, amikor az utolsó sorokhoz értem.

{{Merthogy mindaddig biztos voltam abban, hogy a cím pesszimista végkifejlet felé mutat. És olyan jó volt, amikor kiderült: tévedtem. Igaz, megannyi szenvedés, kín, boldogtalanság után, de mégiscsak felszállt az a bizonyos köd. }}

Éva. Alma. Bűn. Nő. Férfi.

{{És hogy a sok szenny, kilátástalanság és pusztulás után miért adja mégis vissza a regény vége a hitet? }}

Ahogyan Bartis Attila fogalmazott egy interjúban:

„Anélkül mindenki fellógathatná magát.”