Uncategorized

Dragomán György: Máglya – könyvajánló 11. rész

A szabadságról, a szabadsághoz

Dragomán Györgyöt azért kezdtem olvasni, merthogy illik. Közben jöttem rá, hogy érdemes is. Sőt, kötelező. Szívfacsaró, megindító mű, amely szól szabadságról-háborúról, szerelemről-csalódásról, vakmerőségről-gyávaságról, múltról-jelenről és szerencsére a jövőről is.

Egyszóval mindenről. Mindenkinek.

Ma, most főleg.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember

Diktatúra, mágikus realizmus, beavatási szertartások, családtörténet – ezek a Máglya legfontosabb hozzávalói. A recept valóban nem egy könnyű, édes desszertet ígér, s ez már néhány sor elolvasása után bizonyosságot is nyer. Egy csipet szerelemmel, sporttal, képzőművészettel, humorral megfűszerezve azonban időnként enyhül, csillapodik a nyomasztó cselekmény, hogy egy-egy kisebb szusszanás után újra bekebelezzenek a borzalmak.

A cím mégis az optimizmus felé mutat: a szerző nem csak a diktatúrát hivatott vele elhamvasztani, de idővel a főszereplő, Emma és nagymamája fájó múltja is tovaszáll éppúgy, ahogyan a máglya füstje.

Emma 13 éves kamaszlány, aki szülei elvesztését követően árvaházba kerül. Boszorkányos képességekkel rendelkező nagymamája veszi magához, akinek létezéséről mindaddig még csak sejtelme sem volt.

Emma gyászol, hiszen édesanyja és édesapja is meghal egy autóbalesetben, gyászol Nagymama, aki Nagyapa emlékét ápolja, de gyászol Krisztina, az osztálytársnő is, akinek ikertestvére a sortűzben lelte halálát.

Az egész nemzet sirat. Az ország csak nemrég szabadult az elnyomás alól, és a hirtelen jött szabadsággal egyelőre senki nem tud mit kezdeni. Túl elevenek a sebek, túl hangosak a sikolyok és élők (temetetlenek) a holtak.

…de a kezed akkor már nem is emberi kéz, a tested nem emberi test, átváltozol, állat vagy, szőrös vakond vagy, nem akarsz semmit, csak visszabújni a földbe, oda, ahova igazán tartozol, ásni akarsz, mélyebbre és mélyebbre, és ásol is már, belefúrod magad a földbe, vakon vájod magad előre, egyre mélyebbre és mélyebbre, be a nyirkos, földszagú sötétségbe, oda, ahol soha senki nem fog többet megtalálni.”

A jelen tragédiái közé bekúsznak a múlt árnyai is, a titkokat, amelyeket a fáskamra őriz, Nagymama tárja unokája elé. A visszaemlékezések – amelyek a II. világháború legsötétebb éveibe kalauzolják az olvasót – zsidóüldözésről, családirtásról, bújtatásról, barátságról, önfeláldozásról szólnak, s megrázó monológok formájában szelik fel a regényt.

Gazsi keze a pad szélére szorul, elhallgat, aztán újrakezdi, attól, hogy nincs benne a könyvben, attól még igaz, ezt mondja, nem is mondja, hanem kiáltja, úgy szakad ki a szájából, hogy a nyála is belefröccsen.”

Bár a diktatúrának elvileg vége, a hazugság áthatja a mindennapokat, így az iskolai életet, a történelemórákat is. Igaz, hogy Gazsi, Emma osztálytársa mindent elmond a francia forradalomról, amiből feleltetik, kommunista eszmét éltető tanára mégis véresre veri, és jóval rosszabb osztályzatot ad, mint amit a fiú érdemelne. A fiú bűne, hogy nem bírja magában tartani a véleményét, az igazságot, felháborítja a sok koholmány, amely a tankönyvekben olvasható.

„[…] tudom, hogy én is sírni fogok, összekapaszkodva fogjuk siratni Anyát és Apát, és Rékát és a többi halottat, és saját magunkat, és az egész világot, Apa jut eszembe, hogy azt mondta, hogy a sírás semmire se jó, semmit se ér, de nem érdekel, eddig bírtam, kész, vége, hagyom, hogy Krisztina átöleljen, visszaölelem, tartom, szorítom, összekapaszkodva oldalra dőlünk, a száraz levelekre fekszünk, folynak a könnyeink, élünk.”

A tragédia, a gyász, amennyire eleinte friss élményként szakadékot váj az emberek közé, éppúgy épít közöttük később hidat. Lehetetlenség egybevetni, kit ért nagyobb veszteség, és nincs is értelme. A felismerés váratlanul érkezik Emma számára is: csak együtt, összekapaszkodva élhető túl a túlélhetetlen.

A kötet borítóján szereplő róka az átszakított ketrec mögött a regény talán legmeghatóbb jelenetét ábrázolja, amelynél zseniálisabb szimbólum kevésbé mesélhetné el a legfőbb mondanivalót.

Emma tájfutás közben talál rá a bőrgyár tulajdonában lévő tisztásra, ahol rengeteg ketrecbe zárt róka vár végzetes sorsára. Emma jellemfejlődése csúcspontján ráeszmél, hogy nem hagyhatja az állatokat bezárva, szabadon kell engednie őket.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire az utolsó ketrecet is szétverem, a kezem fáj, a karom fáj, a vállam fáj, nem érdekel, nem számít, semmi se számít. Lihegek, leengedem a csákány fejét, elengedem a nyelét, eldől, beesik a hóba. Akkor veszem észre, hogy a rókák mind ott állnak a ketrecek alatt, a mocskos, összetaposott havon, és engem néznek.”

A rókák, ahogyan az emberek, megbénulnak a hirtelen jött szabadságtól, kővé dermedve bámulják szabadságharcosukat. Kell egy hang, kell egy kiáltás, hogy tudatosodjon bennük: VALÓBAN szabadok, élnek.

….hallom, hogy porzik a talpuk alatt a hó, befutnak a fák közé. Megállok és nézem, ahogy elnyeli őket az erdő, hagyom, hogy ide-oda imbolygasson a szédülés.”

Szabadság. A szó, amelyre szinte minden korban megannyi tikkadt száj szomjazott. Elnyomás, háborúk, diktatúra. Mindig volt valami, ami ellehetetlenítette az életet, korlátokat épített az ajtók elé. Ma, amikor emlékeznünk kell azokra, akik annyi mindent tettek egy szabadabb nemzetért, mégsem hajthatunk fejet méltósággal. Nincs rá mód, nincs rá lehetőség, nincsen tér, nincsen semmi. Itthon, csendben emlékezünk. Pedig nincs háború és elnyomás sem, demokráciában élünk.

Mégis veszélyben a világunk, a szabadságunk. Nagy változás küszöbén állunk. Pontosabban már át is estünk rajta, és bizonytalan ideig biztosan ránkkattan a zár. Ami az előző percben igaz volt, a következőben érvényét veszti. Folyamatosan felülíródnak a szabályok.

Bezárkózunk, várunk, figyelünk, mert nem tehetünk mást. Elcsendesedünk. Bízunk és remélünk. Mert „Az Élet él és élni akar”. A máglya, a tisztítótűz pedig most is segíteni fog, mert segítenie kell. És talán nekünk, fiatal(abb) generációnak éppen itt az ideje eltűnődnünk Márai kérdésén, amelyre valójában mindannyian tudjuk az egyértelmű választ, de testközelből most először tapasztaljuk igazán a fontosságát:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük