Szabó Magda: Pilátus – könyvajánló 1. rész

Elpusztul, ki gyáva szembenézni vagy menekülni

Amikor húszas éveim elején kezembe vettem a kötetet, egy csapásra nagybetűs KEDVENCEMMÉ vált. És bár mást tanított huszonévesen és mást ma, a rosszul szeretés gyilkos természetével minden alkalommal ugyanolyan kőkeményen szembesít.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

A könyvvel nagyszüleim halála után találkoztam, könyvtáruk egy darabkájának részeként. (Azóta, akárhányszor olvasom, ők „kelnek életre” az öregek karakterei által.) Ez lett az első, igazi „felnőtt SZM-ám”, és az élmény olyan elemi erővel hatott rám, hogy végérvényesen meghatározta nem csak későbbi olvasmányaimat, de személyiségemet, világlátásomat, érzelmi fejlődésemet is nagyban befolyásolta.

Iza, a harmincas évei közepén járó elvált doktornő magához veszi özvegyen maradt édesanyját. Iza jó lány, jómódban él, mindent megad az idős nőnek: kíméli a háztartási munkáktól, gondoskodik róla, figyel az egészségére, és semmit sem vár cserébe. Az özvegyasszony viszont egyre szomorúbbá, csendesebbé, soványabbá válik.

{{Amikor hazautazik férje síremlékének felállítására, egy építkezésen sétálva balesetet szenved, és meghal.}}

A cselekmény dióhéjban mindössze ennyi, a regény azonban mégsem erről szól.

Szerelemről, csalódásról, gyermekkorról, családról, önámításról, hitről, kiábrándultságról, mások és önmagunk megsemmisítéséről sokkal inkább.

„Iza nem csókolta meg, meg sem érintette. Kitalálta, mire gondol a lány: most nem szabad megfogniok egymást, összebújniok, különben nem lesz erejük szembenézni azzal, ami történt.”

Iza apja halála utáni első találkozása édesanyjával is ugyanolyan, mint a lány maga: tiszta, logikus, kimért. Az érzelmeknek egy cseppnyi teret sem engedve veszi szárnyai alá anyját, ellátja, gondoskodik róla, intézkedik helyette. Az öregasszony imádja lányát, és a gyász fájdalmán túl mérhetetlenül boldogságot érez, hogy végre újra Iza közelében lehet, sőt, hozzá is költözhet. Nem is sejti, hogy régi élete a házzal, bútorokkal, de még Kapitánnyal, a nyúllal együtt is odavész – Iza kíméletlenül kiiktat mindent, ami összeköthető a múlttal.

„Az öregasszony, aki minden géptől félt, különös módon barátkozott meg a hűtőszekrénnyel. Rájött, hogy a motornak állati hangja van, morog. Eleinte riasztotta, de aztán úgy képzelte, beszélget vele, s csak ült mellette, úgy érezte, nincs egyedül.”

Az új élet nem várt boldogtalanságot hoz. A túlkíméléssel, féltéssel, a külvilágtól való teljes elzárással Iza soron következő áldozatát szedi: Pilátusként édesanyját is halálra ítéli.

{{A magány és semmittevés felemészti az öregasszonyt. Még a céltalan, órákig tartó villamosutak, és a hűtővel való barátsága sem mentheti meg vesztébe rohanó életét.}}

„Elpusztítja – gondolta Antal -, ahogy majdnem megölt engem is. Egyetlen szálon lebeg már a világ felett, Iza kiengedte a kezéből, egy-két hónap, s eltűnik ő is örökre.”

Iza valódi lényét csak Antal, a volt férj, Domokos, a vőlegény és Lídia, Antal menyasszonya ismeri fel. Az angyalruhába (orvosi köpenybe) bújt gyilkos úgy öl, hogy még ő maga sincs tisztában tettei súlyával, teljes mértékben felmenti magát a körülötte zajló tragédiák alól. Iza a leggondoskodóbb, legsegítőkészebb teremtés a legszívtelenebbek köntösébe bújva.

{{A két férfinek szerencséje van, még épp időben érzékelik a veszedelmet, az öregeket azonban mindörökre elpusztítja – Antal kétségbeesett igyekezete ellenére is.}}

„Szerettelek – gondolta Antal –, úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd, és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál; éjjel néha szerettelek volna felrázni álmodból, rád kiáltani, mondd meg a szót, amelytől megkapod önmagadat, amely megvált, és mondd meg az irányt is, amerre el kell indulnom, hogy megtalálhassalak.”

Antal, az érzelmekkel túlfűtött volt férj, aki attól a pillanattól kezdve, hogy megismeri felesége valódi arcát, egyetlen ujjal sem ér hozzá többé, az utolsó utáni, elkeseredett pillanatban mégis ad egy újabb esélyt a nőnek. Nem szerelemből – rettegésből: jöjjön rá, értse meg, változtasson, mielőtt saját magát is kivégzi:

„Nem érti – gondolta Antal mérhetetlen szánalommal.– Nem érti a boldogtalan. Odahajolt hozzá, azzal a mozdulattal, amelyet Iza tegnap várt, magához húzta.”

{{Közeledésére azonban elutasítás a válasz. Iza egyedül marad. Végérvényesen és visszavonhatatlanul magányra ítéltetik.}}

Mindannyiunk közelében élhet egy-egy Iza. Egy szereplő az életünkből, aki minden igyekezete és jó szándéka ellenére mérgez, és akitől gyakran nem is szabadulhatunk, hiszen saját Pilátusaink akár közeli családtagjaink is lehetnek. Van megoldás, de évek, lehet, hogy egy élet munkája kell hozzá. Szembe kell nézni, le kell zárni, meg kell gyászolni, el kell menni, újra kell építeni mindent.

Mert a szeretet nem elég. Jól kell szeretni.