Fekete István: Tüskevár – könyvajánló 29. rész

Egy feledhetetlen nyár fotóalbumát lapozhatja fel, aki kezébe veszi Fekete István klasszikusát, és az a megannyi illatos, színes, szikrázó kép, amely az olvasó elé tárul, szerencsére nem csak a szereplők, de az olvasó életét is bearanyozza.

Ha a Tüskevárra gondolok, mindig azok a verőfényes nyarak jutnak az eszembe, amelyeket az unokatesókkal „összecsapva” töltöttünk. Emlékszem a könyv borítójára, amint valaki éppen a kezében tartja, és emlékszem a sorozatra is, ahogyan – ha véletlenül épp rossz idő köszöntött ránk, és a házba szorultunk – ott duruzsol a háttérben. De rémlik az is, hogy valamiért se végig nem néztem, se el nem olvastam a történetet. Valószínűleg szerencsére lekötött ezer és ezer másféle foglalatosság, mert bár nem évszázadokkal ezelőtt nőttem fel, mégis elég régen ahhoz, hogy a kikapcsolódást számunkra ne a digitális eszközök jelentsék. (Olvasni persze szerettem, nem is értem miért maradt ki. Vagyis talán a horgászat és a fiú szereplők miatt úgy érezhettem, hogy nem egy lányoknak íródott könyvet tartok a kezemben). Ami a fiúknak a berek volt, az nekem a tanyasi élet a nagyszülőknél, így a természetszeretet és az élménygyűjtés visszavonhatatlanul a sejtjeimbe ivódott, mint ahogy Tutajosba és Bütyökbe is, de abban is biztos vagyok, hogy nem menekülhet ez elől senki, aki ezt a regényt valaha is a kezébe veszi.

„[…] az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.”

Ha a könyvek erejének lenne mérőegysége, egész biztosan kiakadna a mérleg, ha ezt a kötetet tennénk a serpenyőre: egyetlen mondata elég ahhoz, hogy az olvasót a kanapéhoz láncolja. Szokásom – máig nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy talán rossz –, hogy mindig elolvasom a regények utolsó mondatát. Szerencsére ebből azért általában elég nehezen következtethető ki a végkifejlet, mégis sok mindent sejtethet. Hangosan tettem most ezt nemrégiben egy szűkebb családi körben, és ez az egy apró, fent idézett gondolat elég volt ahhoz, hogy a jelenlévőkben egy sor érzelmet indítson el. Szerintem mindenki ismeretségi körében akad legalább egyetlen olyan ember, aki a történetnek köszönhetően szerette meg a természetjárást, a horgászatot, és mondanom sem kell, hogy ebben az aprócska társaságban is lelkes résztvevők bizonyították ennek létjogosultságát.

„És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt, a nagy korkülönbség, a megjárt utak, az iskola és rokonság, bizonyítvány és ajándék szivar, csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző, egyformán érző két ember.”

Gyula, vagy ahogyan barátai szólítják, Tutajos vegyes érzelmekkel indul el nyári vakációjára a Balatonra: várja a kalandokat ígérő hónapokat, ám búsul, amiért barátja, Bütyök nem tarthat vele. Nagybátyja, István bácsi mellett Nancsi néni, a házvezetőnő várja, ám ideje java részét mégis Matulával, az öreg csősszel tölti, aki nem csak a berekbe, de az élet rejtelmeibe is bevezeti a fiút. Az élet alkonyán bandukoló Gergő bácsi nagybetűs MESTER-ként és TANÍTÓ-ként, szabályos beavatási szertartások keretein belül farag férfit az élet hajnalán csetlő-botló ifjúból. Apja helyett apja lesz a fiúnak, megtanítja a zsákmányszerzés fortélyaira, a természet örök körforgásának tiszteletére, és olyan mély bölcseletekkel látja el, amelyből egy egész életre való muníciót kap útravalóul.

„[…] minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében.”

Tutajos álma valóra válik, hiszen csatlakozik hozzájuk Bütyök, hogy ezt a csodákkal teli utazást immár hármasban járhassák végig. A két fiú néhány hét alatt annyit tanul ettől az egyszerű parasztembertől természetről, állatokról, emberi kapcsolatokról, mint iskolás éveik alatt összesen. Az erkölcsi értékeken túl egyenességet, sallang nélküliséget vesznek át az öregtől, és olyannyira meghaladják önmagukat, hogy nem ugyanaz a Tutajos és Bütyök tér vissza szeptemberben az osztályba, mint akik júniusban elbúcsúztak: gyerekből felnőttekké érnek.

„[…] ültek a tűz körül; hagyták az estét magukra szállni és a gondolataikat a lángokban ellobbanni.”

Bár a búcsú fájó és sokkal gyorsabban száguld az életükbe, mint azt szeretnék, mégis annyi érzéssel, színnel, illattal, fénnyel telik csordultig a szívük, hogy bár szomorúan veszik tudomásul, ahogy „a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.”, mégis boldogok, hogy mindez megadatott nekik, és átélhették azokat a csodákat, amelyekre a lelke mélyén minden gyerek vágyik.

„[…] ami kívül van, az belül is szól, repül, és holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs.”

Matula hagyja, sőt magában, kimondatlanul még biztatja is a fiúkat, hogy saját nehézségeik, hibáik, baklövéseik megélésével váljanak igaz emberekké, és a könyv tökéletes ellenpontozása a mai aranykalitkában, túlzott féltő-óvó közegben nevelt gyerekek érzelmi „fejlődésére” (hanyatlására). Érzéseim szerint Matula karakterébe bújva az író saját bölcsességeit, tapasztalásait, világlátását tárja az olvasók elé, amelyek olyannyira elsöprő erejűek, hogy hiszem, ha ezeket a gondolatokat minden ember magáénak tudná, kiveszne a világból minden gyűlölet, hazugság és rosszindulat, minden, ami káros és megmételyezi a lelket. Nem adott mást nekem sem, mint amit egy jó könyv adhat: gyógyított, megerősített, biztatott, nem eresztett, mellém szegődött és a társam volt nehezebb pillanataimban is.

Mindent adott tehát, amit adhatott. Mert remélni, álmodni, vágyakozni muszáj.

„A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is.”