Uncategorized

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia – könyvajánló 8. rész

Mesefüzér a felnőtt-létig

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy vidéki kis településen egy bogyósgyümölcskertész a családjával. Ennek az embernek a legkisebb fia aztán felkerekedett, és elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba (Budapestre), ahol sok-sok izgalmas, hol boldog, hol szomorú pillanat várt rá.

Nem érhető el leírás a fényképhez.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

De tud szaladni az a vajszín zsiguli, mikor a bogyósgyümölcskertész telitalppal beletapos a gázba. […] vitte a bogyósgyümölcskertész feleségét meg a bogyósgyümölcskertész legkisebb fiát szerencsét próbálni a városba. […] Azért persze nem kérdeztem ilyeneket, hogy Idösapám, messze van-e még? Apám meg erre nem mondta, hogy: Hát biz. […] Mert bár népiek voltunk, de teljesen normálisan beszélgettünk egymással, mint minden más család, vagyis hallgattunk.”

Amikor a kötet tavaly nyáron először a kezembe akadt – különböző okok miatt –, csupán az első néhány fejezetig jutottam. Meg voltam győződve arról, hogy egy könnyedebb, humorral gazdagon átszőtt történetet olvasok, aminek részben nagyon örültem, részben pedig egy picit hiányoltam a mély(ebb)en szántó sorokat, az elgondolkodtatásra késztető cselekményt. Most, ahogy újra elővettem, szembesültem azzal, hogy a könyvben mindkét vonulat fellelhető, s e két szál összefonódása adja a könyv sava-borsát, színét, illatát, erejét igazán.

Bár a szerző saját állítása szerint nem egy „sztorizgató” alkat, a mű alaposan rácáfol erre a kijelentésre. A kötet természetesen közel sem üres fecsegés, olyan, mintha a főhős egy pohár bor mellett mesélne egy barátjának eddigi élete legfőbb eseményeiről. A történettöredékek, novellák mint egy összetört üvegcserép szilánkjai; egyesével állnak össze egy egésszé. S ha hunyorogva átnézünk rajtuk – ha homályosan is –, akár saját múltunkat is látni vélhetjük az üvegdarabokon keresztül.

A narrátor (a bogyósgyümölcskertész fia) egy a ’60-as években született fiú eleinte gyerek, majd kamasz, később fiatal felnőtt hangján tolmácsolja a cselekményt olyan módon, hogy folyton kicsordul a könnyünk – hol a nevetéstől, hol pedig a sírástól. Bár a különálló visszaemlékezések nem egymás folytatásai, mindegyik a főhős életéről szól. A rendszerváltás előtti gyerekeskedés tragikomikus láncszemei eleinte mókás családi krónikákat mesélnek, hogy később egyre több könny kapcsolja egymáshoz a szemeket.

Elvesztettem a Napot, amihez képest rajzolva volt a világ, s most nem tudtam, merre menjek, hogy ne törjek össze, ne morzsolódjak szét valahol messze a galaxis mélyén.”

A legkisebb fiú mer nagyot álmodni, és a gimnáziumot Budapesten kezdi el azzal a hőn áhított vággyal a batyujában, hogy egyszer rockzenész lesz belőle. A boldog, kiegyensúlyozott, szerény álmokat álmodó, kissé kelekótya családtól való (fizikai) eltávolodással szembesül az élet árnyoldalaival:

{{a kollégiumi bántalmazással, az első nagy szerelemben való csalódás érzésével és később édesapja elvesztésével is.}}

Ahogyan „zsiguliszárnyakon” repül az idő, úgy győzi le a megmérettetéseket a bogyósgyümölcskertész fia:

{{túléli a katonaságot, a haverja elvesztését és első, komoly kapcsolata végét is.}}

Ahogy pörögnek az események, úgy pörög a magnószalag is a háttérben; mindegy, hogy Omega, Illés, Jimi Hendrix, Queen vagy éppen Frank Zappa szól éppen a lejátszóból.

A könyv nem csupán kamaszregény, de egy hiteles, megkapóan őszinte, keserédes korrajz is a rendszerváltás előtti időkről (nem beszélve arról, hogy az író mindezt önéletrajzi köntösbe bújtatva tárja az olvasó elé). Mivel személy szerint a nyolcvanas évek közepén születtem, túl sok mindenre nem emlékszem azokból az évekből, olvasás közben mégis életre kelt a lelkemben minden emlék trabantostul, sátorozástul, ribizlistül, voltaképpen: életérzéstül.

A könnyem ömlött, és nem törültem már az orromat sem. Álltam a tiszta bécsi gassén: előttem volt a nagyvilág. És nem volt előttem semmi.”

{{Bár a szó hagyományos értelmében vett katarzis hiányzik a kötet végéről, mégsem érzem, hogy pesszimista felütéssel végződne a történet. Igaz, hogy a főhős siratja magányát, és nem lát se közel, se távol könnyeitől, mégis ott áll a nagyvilág, a felnőtté válás határán, hogy megvívja harcait, legyőzze a gonoszt, teljesítse a rá váró próbatételeket, hogy végül övé legyen a királylány keze, na és persze a fele királyság.}}

Itt a vége, fuss el véle.

Ja, nem. Épp most kezdődik.

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük