Uncategorized

Kira Poutanen: A csodálatos tenger – könyvajánló EXTRA

Állok, és a tengert nézem. Ezüstös és fekete és a végtelenbe tart. A tengert nem lehet gyűlölni, nem lehet elfeledni. És mégis…”

Azt, hogy az első Poket-em egy ifjúsági irodalom kategóriájába tartozó naplóregény lesz, én magam sem gondoltam. Azt, hogy egy anorexiával küzdő 15 éves lányról szóló (fiktív, de önéletrajzi ihletésű) mű, pláne. De arra végképp nem számítottam, hogy egy pár oldalas történet ilyen mély hatást gyakorol majd rám.

Nem érhető el leírás a fényképhez.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

(Rendelhető: https://www.poketonline.hu/)

48 kg (165 cm)…

Julia egy látszólag teljesen átlagos (mit is jelent az, hogy átlagos?) 15 éves finn kamaszlány, átlagos családdal, átlagos problémákkal. Az osztálytársak között nem csak tanulmányi téren, de külsőségek tekintetében is nagy a versengés. A diéta, rendszeres testmozgás nem csak a lányok közt gyakorta visszatérő téma, de különböző tanórákon is.

00:30 van, amikor az utolsó hasizomsorozat végére érek.”

Julia igyekszik megfelelni az elvárásoknak (elsősorban apjának szeretne bizonyítani, aki büszke rá, hogy lánya keményen sportol és kitűnő tanuló), de úgy érzi, hogy nem elég, amit tesz. Ezért egyre több ételt von meg magától, és a futás mellett egyre több erősítő edzést iktat be mindennapjaiba.

47 kg…

Utálom magamat.”

46,4 kg…

Gyűlölöm magamat.”

46,3 kg…

Tudom, hogy még hosszú út áll előttem, hosszú és nagyon szar.”

42,1 kg…

Gyűlölöm. Gyűlölöm a félősségét, a puhaságát és a kislányosságát. A puha karját és a lógó mellét, az intimbetét-rejtekhelyeit és a kötényeit, az ijedt tekintetét, az örökös bizonytalanságát, a be nem teljesített álmait és megalázkodó szennyesmosását. Gyűlölöm a nőket. Gyűlölöm. Gyűlölöm meleg cellulitiszcombjaikat, blúz alól kivillanó melltartónyomaikat, gyűlölöm a tehetetlenségüket és nem létező humorérzéküket, az ételreceptjeiket, csecsemőgügyögésüket és szülési történeteiket. (…) inkább akár megölöm magam, de nem válok nővé.”

41,8 kg…

[…] rettenetesen éhes vagyok.”

41,5 kg…

Február 19., péntek, 15.23

[…]

Elhatározom, hogy ma már nem eszek semmit.”

39,9 kg…

„– Jó ég, te gyerek, hogy kiállnak a csontjaid, mintha egy csontvázat simogatna az ember. Rendesen ettél, Julia, rendesen? […] Tudom, hogy értelmes lány vagy és felfogod ezeket a dolgokat, hogy benned mindig meg lehet bízni.”

39 kg…

„– Julia, ez meg mi, hogy értsem ezt? – Anyu úgy kiabál a konyhában az ételmaradékkal teli szemetes mellett, mint egy aggódó anyamadár. (…) Mit csinálsz te tulajdonképpen, Julia, mit csinálsz, mit, mondd, mégis mit?

A szavak a semmibe hullanak, nem válaszolok. Mindketten tudjuk, hogy a szavak már nem segítenek. Bennem van, megkaparintott, az övé vagyok. A fekete víz már a véremben áramlik, sötéten és gyönyörűen ringatózik a csipkebőr alatt.”

37,2 kg…

„– Hát, sze’ntem Nina még vékonyabb, nézd meg, neki kilátszanak a bordái, amikor levegőt vesz.”

A lábaim futnak, bár nem érzem őket, a szemem könnyezni kezd, pedig alszom.”

32,9 kg…

Tudom, hogy mindenki be akar csapni és rávenni a hízásra, hogy megegyek mindenféle mocskot, de nem török meg, nem ingok meg.”

30 kg…

Én is bele akarok merülni ebbe a melegkék álomba, a nyárba és a tejszínes fagylaltokba, teljes akarok lenni, és valóságos. […] tudom, hogy meghalok.”

29 kg…

Körülöttem orvosok ülnek, és titokban engem bámulnak. Amikor viszonzom a tekintetüket, lesütik a szemüket. Félnek, hogy ha a szemembe néznek, a hajuk kifehéredik, és elpusztítják magukat.”

Kamaszkor. Azok az önfeledt évek, amikor még nem kell a felnőttkor nehézségeivel küszködnünk, de gyerekkorunkat végleg magunk mögött hagyhatjuk. Amikor még semmiféle egzisztenciális, társadalmi, munkahelyi elvárásnak nem kell megfelelnünk, szabadok vagyunk, mint a madár. Önálló döntéseket hozunk, de közben élvezzük gondtalan, felhőtlen életünket.

Kamaszkor. Amikor a testi és lelki változások szanaszét marcangolnak, s a lét a gyermek- és felnőttkor határán sokszor olyannyira elviselhetetlen, hogy azt gondoljuk, ebből talán nincs is kiút. Tombolnak a hormonok, cikáznak az elvárások családi és iskolai szinten egyaránt. Ilyenkor kell leginkább helytállni, a megfelelési kényszer ott lebeg a fejünk felett. Bizonyos értelemben most alapozzuk meg életünket, határozzuk meg sorsunkat, karrier-, baráti-, családi-, párkapcsolati-szinten egyaránt. Soha máskor az életben nem kell ilyen kőkeményen újrapozicionálni magunkat, mint ezekben az években.

Julia a nővé válás küszöbén botlik meg. Tudja, hogy elkerülhetetlen folyamat, mégis inkább pusztítani kezdi önmagát, nehogy megtörténjen. Az örökös versengés teljesen felőrli: a lányok közti rivalizálás tanulmányi eredményekben és kilókban mérhető, ezért már éjszakánként is felkel tanulni és edzeni. Csakhogy mire színjeles bizonyítványát kézhez kapja, gyakorlatilag felemészti magát, majdnem húsz kilót fogy.

„– Ide hallgass, én hozom haza a pénzt, úgyhogy te csak ne sipákolj nekem, hogy nem vagyok eleget itthon!”

„– Ide hallgass, te csak ne beszélj nekem gürcölésről, ha tudnád mennyit húztam le ezen a héten is túlórákban, csak azért, hogy az asszonyságnak jusson puccra meg parfümre a karácsonyi csomagba, úgyhogy gondolkodj már egy kicsit, mielőtt itt mártírkodni kezdesz nekem.”

„– (…) Inkább elégedett lennél, hogy a lányod nem valami tonna-donna.”

Kávé közben apu nagymama egészsége felől érdeklődik, és arról, mit is csinál mostanában.

Na hát mit is csinálna egy ilyen vén bolond, sokszor már azt sem tudja, milyen nap van – válaszolja nagyapa.”

A hímsovinizmus ábrázolása igen erős a regényben, Julia apja és nagyapja is magas szinten műveli – a szavak keményen csattannak feleségeknek – feleségekről. Ez az egyik határozott oka, amiért a főhős életében nőiességének tagadása kialakul. Egyértelműen kifejti, mennyire gyűlöli a nőket – így természetesen saját magát is.

Bár anyja melegszívű, féltő, óvó, gondoskodó nő, olyannyira el van foglalva saját problémáival, rengeteg tennivalójával, hogy csaknem tíz kilót kell lányának fogynia ahhoz, hogy ez egyáltalán feltűnjön neki. Még többet, hogy apja is aggódni kezdjen. A szülők, elsősorban az apa önzése itt is megmutatkozik: a kétségbeesés mellett a harag érzése uralkodik el rajtuk, és számos esetben, amikor Julia visszautasítja az ételt, személyes, saját maguk ellen irányuló támadásnak veszik.

A lányt csaknem felére hagyja lefogyni környezete. Bár vannak, akiknek fejében még időben megszólal a vészcsengő, mindenki némán nézi végig, ahogy a lány egyre mélyebbre süllyed az örvénylő vízben. Édesanyja az, aki az utolsó utáni pillanatban megragadja Julia kezét, és a felszín felé kezdi húzni:

Látom, hogy döntött, hogy elhatározta, életre kelt, kirángatja hideg testemet a sírból.”

Julia ekkor már csakugyan haláltusáját vívja. Bár látszólag megadja magát a segítő szándéknak, tudja, érzi, valójában hiába a támogató kezek, mindenkit csak idegesít ő, éppúgy, ahogy önmaguk tehetetlensége is.

Gyűlöljük magunkat. Istenítjük magunkat. Túl soványak vagyunk és túl kövérek, betegek vagyunk és eszelősek, halottak. Semmik vagyunk.”

{{Habár a történet nem Julia gyógyulásával ér véget, mégis pozitív kicsengésű, hiszen a lány saját démonaival szembenézve realizálja életét, nőiességét, elfogadja nehézségeit, képes előretekinteni, akármennyire is küzdelmes lesz az elkövetkezendő időszak.

Nem ígérem, hogy szeretni fogom önmagamat vagy másokat, hogy jobban fogom szeretni az életet vagy a világot, mint a homály napjaiban, a halál házában. (…) Mert mindez a sötétség, vihar és halál bennem van. (…) És tudom, hogy minden csak most kezdődik. Hogy készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább.”}}

Azon gondolkozom, hogy 2001-ben, amikor a regényt kiadták, és amikor én magam is kamaszéveimet éltem, mennyire más volt minden. Az internet még csak akkor kezdte térhódítását, a közösségi média kifejezés pedig nem is létezett. Sőt, az étkezési zavarok sem voltak egyértelműek, itt, a kelet-közép-európai térségben legalábbis még egészen biztosan akadtak homályos foltok ezzel kapcsolatban.

Manapság mindent a közösségi média káros hatásaira fogunk, és tény, hogy az étkezési zavarok egyenes arányban nőnek a facebook- és instagram-felhasználók számával. De látnunk kell, hogy a szépségkultusz, a női ideál hajszolása minden korban jelen volt. Mindegy, hogy ezt festményeken, fotókon, képeslapokon, filmeken, újságokban vagy az instagram-on tolják a képünkbe, kérve-kéretlenül, de mindig is megkaptuk.

Soha nem küzdöttem komolyabb súlyproblémákkal (sőt, tizenéves koromban egy-két pluszkilónak még örültem is volna), mégis voltak időszakok, amikor rendszeresen, az általam idealizált alakért tornáztam, időnként gyümölcsnapokat tartottam, és fogyókúrás anyagokat olvastam. Szerencsére soha nem diétáztam esztelenül (sőt, szinte sehogy), de így visszagondolva és elolvasva a történetet, szembeötlött és mélyen megdöbbentett, hogy ebben az életkorban sokan mennyire nem tudnak különbséget tenni az egészséges életmód és az önsanyargató diéta/féktelen edzések között.

A regény hatalmas társadalomkritika, arculcsapós szembesítés mindazoknak, akik elbagatellizálják a kamaszok nehézségeit. A felelősség ezer fronton kutatható. Tágabb értelemben a társadalom, az oktatásügy, a média világa, szűkebb értelemben pedig nem vitatható el a barátok, családtagok felelőssége sem.

Azt gondolom, elsősorban a szülők azok, akiknek leginkább észnél kell lenniük. Természetesen nem minden étkezési zavarral küzdő fiatal mellett állnak mérgező, elhanyagoló szülők, ám tény, hogy a szülői önámítás, illúziókba való ringatás igen vékony jég, és nem csak nem terel a megoldás felé, de akár tragédiákhoz is vezethet.

Julia szüleit legszívesebben felráztam, felpofoztam volna, ébredjenek végre fel saját maguk kreálta álomvilágukból, nézzenek szembe hibáikkal, gyengeségeikkel, és rántsák ki lányukat a fekete mocsárból, mielőtt az végképp elnyeli őt.

A könyvet – akármennyire is ifjúsági irodalom – mindenkinek a kezébe adnám. Aki kamaszokat nevel, azért, aki ismer kamaszokat, azért, aki volt már kamasz – azért. Akinek vannak/voltak étkezési problémái, megfelelési kényszerei, szorongásai, azért, akinek nem, hát azért.

{{Juliának szerencséje volt. A visszaszámlálás esetében 29-nél megállt.}}

Nem hagyhatjuk, hogy bárkinél is lenullázódjon.

Talán sosem találom meg azt, aminek a keresésére indulok. Mégis útnak akarok indulni, keresni akarok és veszíteni, elveszni és felejteni és megint emlékezni, visszatérni.”

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük