Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter – könyvajánló 31. rész

„Csak az eszlári pör nyíregyházi tárgyalását kellett végigfigyelni, hogy a népmesék, népmondák, legendák és babonák világát jobban megismerje a hallgató mintha egy könyvtárnyi könyvet olvasna végig a néplélekről.”

Solymosi Eszter rituális meggyilkolásának legendája az 1800-as évek Magyarországának legvérfagyasztóbb históriájává nőtte ki magát. A regény jóval több, mint egyszerű oknyomozás, hiszen nem csak a „boldog békeidők” eszményét tiporta el, de a történet a kislány alakját – akinek vérét a zsidók a vád szerint húsvéti pászkájukba keverték – az antiszemitizmus jelképeként festette meg, megágyazva ezzel a 20. század borzalmas eseményeinek.

Amikor az antikváriumban megakadt a tekintetem a köteten, bevallom – szégyen vagy nem, de – fogalmam sem volt, hogy mit tartok a kezemben. Mégis valamiért megfogott a cím, és ahogy beleolvastam, és végigfutottam a fülszöveget, igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Hosszabb, bonyolultabb, kicsit talán szárazabb utazás lett belőle, mint azt elsőre gondoltam, kellőképpen megküzdöttem vele, érte. Ugyanakkor a maga nemében rendkívül hiteles, és megfelelő távolságtartással, számos nézőpontból megvilágított történetet kaptam, amely ma igencsak aktuális olvasmány lehet rengeteg tanulsággal és – sajnos – nem is olyan váratlan felismerésekkel.

Tanulmány? Nép- és korrajz? Krimi? Riport? Monda? Szociográfia? Krúdy nem csekély, összesen 600 oldalas regénye minden felsorolt műfajnak eleget tesz. És még megannyi másnak is. A szerző mérnöki precizitással méri az összetevők arányát azért, hogy minden nézőpontból rávilágítson erre a középkori babonákat felelevenítő, képtelen vádra. A poshadt társadalmi rétegek felsejlése könyörtelen jövőképet vetít, és mi, olvasók már azzal is tisztában vagyunk, hogy az még annál is borzalmasabb lesz, mint amelyet akár 1882-ben, Eszter eltűnésének évében, vagy 1931-ben, a regény megjelenésekor bárki is álmodhatott volna, legyen szó akár a legsötétebb éjszakáról.

„A mezítláb elszaladt leányka nem hagyott maga után egyéb nyomot az életéből, mint csak annyit, hogy a gazdasszonya házát nem meszelte ki úgy, ahogy az akarta volna. Elvitte a festéket a másvilágra.”

Esztert, a nehéz körülmények között élő cselédlányt akkor látják utoljára, amikor gazdasszonya a húsvét előtti készülődés okán festékért küldi. Hazafelé nyoma vész a lánynak, és az a szóbeszéd, miszerint a zsidók megölték és vérét vették rituális szertartásukhoz úgy kap szárnyra, mint a por. Az eszláriak egymás szavát továbbszőve kerekítik történetüket, képtelenebbnél képtelenebb fordulatokkal tarkítva. A holttest végül meg is lesz, meg nem is, vannak, akik felismerni vélik benne Esztert, és vannak, akik határozottan állítják, hogy nem a lány hulláját találták meg. A kis közösség fantáziája persze élénk, arra is találnak magyarázatot, hogy ha nem a zsidók ölték meg, akkor elbújtatták, külföldre szöktették, esetleg leánykereskedők rabolták el, vagy ő maga ment szégyenében a Tiszának, miután ártatlanságát elveszítette.

{{A legvalószínűbb azonban az, hogy elragadta a szeszélyes Tisza vagy merő szerencsétlenségből, vagy a nyomorból való menekülés végzetes lehetőségeként. }}

Bár a korábban kiadott Eötvös Károly védőügyvéd tollából származó A nagy per című művéből sokat megtudhatunk a szégyenteljes vádból, a Krúdy-féle történetmesélés és közeli társadalomportré kétség kívül népszerűbbé vált az olvasók között. A hitelességen, alapos utánjáráson túl köszönhető mindez Krúdy személyes élményeinek, amelyet Tisza-menti születésű emberként az ott élő milliő közvetlen környezetében még személyesebb aspektusból láttatja az ott élők gondolat-, érzelem- és hiedelemvilágát.

Amennyire izgalmasnak és tanulságosnak tartottam belevágni a szövegbe, annyira borsódzott a hátam a lidérces krónikától. Bár egyértelmű magyarázat, teljes bizonyossággal állítható kimenetel nem született az ügyben, valójában a hangsúly – bármennyire is képtelenül hangzik, de – nem Eszter halálára helyeződik, sokkal inkább azokra a folyamatokra, azokra a felszín alatt bugyogó gondolatiságokra, amelyet egy keresztény kislány halála 1882-ben elindított a magyar társadalomban. Bár szövevényes, és akár sokszor nehezen követhető történetet ad a szerző a kezünkbe, megéri elolvasni, nem csak a rendkívül abszurd esemény miatt, de továbbgondolás és tanulságlevonás céljából is. Nem biztos, hogy jólesik. Sőt, valószínű, hogy nem. De pont azért.