Márai Sándor: Az igazi – könyvajánló 6. rész

Hiszünk-e az igaz(i)ban?

Vajon létezik az IGAZI? Ha igen, és akkora szerencsénk van, hogy rátalálunk, mekkora az esély arra, hogy ő is a nagy szerelmet fogja látni bennünk? És ha mindketten érezzük, hogy ez az, amire mindig is vágytunk, törvényszerű-e, hogy életünk végéig együtt is maradunk?

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Bevallom, amikor a regényt tartalmilag még nem, csak a címét ismertem, át sem futott a gondolataimon, hogy valóban arról az igaziról, vagyis a nagy ő-ről, a legnagyobb szerelemről szól a történet. Amikor pedig először olvastam, és egyértelművé vált, hogy mégis a leghatalmasabb és legpusztítóbb kötelék áll a középpontban

{{egy nem feltétlenül „boldogan élünk, amíg meg nem halunk” végkifejlettel,}}

arra gondoltam, hogy ez mennyire mást üzen minden olvasónak. Mást azoknak, akik egyedülállóak, mást, akik párkapcsolatban vagy házasságban élnek, illetve mást mindazoknak, akik éppen reménytelenül szerelmesek valakibe. Azt hiszem, én a legszerencsésebb élethelyzetben olvastam, mert bár őszintén hiszek az igaz szerelemben és a boldog párkapcsolatokban, mindamellett a kötet csaknem minden sorát magaménak éreztem; dacára a szerző nem igazán optimista szemléletének. (Ha párkapcsolatban élnék, valószínűleg nem így vélekednék, sőt, talán végig sem olvastam volna.) Nem árt vigyázni, valóban kijózanító!

Márai két zátonyra futott házasság történetét mutatja be, egy férfi két legmeghatározóbb kapcsolatát; az egyiket, amiben nem az igazival élt, és a másikat, amiben igen,

{{mégsem sikerült együtt maradniuk. }}

A regény két, egymástól élesen elhatárolható részre bomlik, ami nem tagolódik további fejezetekre, bár felesleges is lenne: aki elkezdi olvasni, nem fogja tudni letenni úgysem. A szerző bravúrja, hogy az első részben Ilonka, a volt feleség szemszögéből ismerjük meg házasságuk történetét, míg a másodikban a férj nézőpontjából nyerünk betekintést életükbe; egy barátjának vall hitveseiről.

Első rész: Ilonka

„Te, mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez „érteni” kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. […] Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.”

Bár Ilonka, a feleség számára házassága ideje alatt egyértelmű volt, hogy számára férje az igazi, mindig is érezte, hogy ez az érzés nem kölcsönös. Folyamatosan analizálta saját magát, férjét, kapcsolatukat, próbált megfelelni, de valójában tudta, hogy mindez meddő próbálkozás.

„De közben minden azért történt, hogy a férjem éljen, a férjem maradjon meg nekem, a férjem szeressen meg engem, ha másképp nem megy, hát a gyereken át.”

Ilonka olyannyira szerelmes volt Péterbe, hogy bár őszinte szeretettel rajongott közös gyermekükért, de amikor a kicsi kétévesen meghalt, elsősorban házasságát gyászolta – a kisfiú halálán keresztül. Mindig férje volt az origóban, mindent miatta tett, gondolt, érzett. A gyerek is olyasfajta kapocsként szolgált, aminek célja az volt, hogy a köztük lévő viszonyt megerősítse – akármennyire is kegyetlenül hangzik mindez.

„Igen, tudom, nagyon szép vagy. Talán te vagy a legszebb. Csak ez, sajnos, nem segít. Másról van szó.”

Férje irányába érzett vonzalma soha nem volt kétséges, mégis egyre lázasabb és türelmetlenebb vágy kezdte gyötörni, hogy kiderítse, vajon mi lehet a titok, ami miatt Péter csupán ágyába, de szívébe nem engedi be őt. Lázár, a férj barátja, úgynevezett szemtanúja vezeti el végül a megoldáshoz, ami végig ott lebegett a szeme előtt. A kötet könyvjelzője annak a bizonyos lila szalagnak a szimbóluma, aminek végül sorsfordító szerepe lesz a regényben:

{{Ilonka rátalál férje pénztárcájában, ami egészen anyósa lakásáig vezeti. Amikor a házvezetőnő, Judit ajtót nyit egy ugyanolyan lila szalaggal a nyakában, a kirakós darabjai összeállnak.}}

„Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot.”

Második rész: Péter

„A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja a titkát… Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle.”

Igencsak sokat gondolkodom emberi kapcsolatokról, és a mai, digitalizált világunknak tulajdonított érzelmi hiányosságokról. Ha nem olvasnék olyan csodálatos és örök érvényű irodalmi alkotásokat, mint ez a könyv, meg lennék róla győződve, hogy a fenti gondolat napjainkban hangzott el, annyira rímel mostani életünkre. Elgondolkodtató, hogy már majd’ 80 éve, hogy Márai lejegyezte. A szeretettől való félelmünk tehát egyáltalán nem újkeletű, sőt – ezek szerint – időtlen.

„Tizennyolc éves koromban már nagyon elfáradtam a magánytól és szorongásos várakozástól. Szerettem volna megismerni valamit, ami nem egészen szabályos. De még sok idő telt el addig. Ebbe a magányba lépett be egy napon Áldozó Judit.”

Péter hosszan mesél gyermekkoráról, ami stabil, szabályos, következetes volt, egyszóval minden, csak nem szeretetteljes. Szülei rideg, távolságtartó kapcsolata szorongóvá, magányossá tette, és egyre jobban vágyódott valamiféle szabálytalanság felé. Áldozó Judit, a cseléd valószínűleg azért válhatott számára igazi-vá, mert vele, általa (ha nem is tudatosan) fellázadhatott kiszámítható, unalmas, érzelmektől mentes élete ellen. De ehhez nem volt elég bátor: megvárta, amíg meghal az apja, tönkremegy a házassága, elveszíti gyermekét, és csak akkor veszi feleségül Juditot, amikor a nő bő tíz év múltával felkeresi őt.

„Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.”

Judittal, az igazival végül beteljesül a szerelem,

{{és a történet vége az is lehetne, amit olyan nagyon várnánk – mégsem maradnak együtt. Az ok pedig az a társadalmi különbség, ami már a kezdet kezdetén közéjük áll. Nélkülözéssel, nyomorral teli gyermekkora olyan mélyen él a nőben, hogy nem tud kibújni bőréből – meglopja férjét. A sorsdöntő pillanat a hálószobában következik be: akkor, amikor a leggyöngédebb és legbizalmasabb pillanatokat kellene átélniük, Péter szinte megtántorodik felesége gúnyos mosolyától. Abban a percben tudatosul a férfiben, hogy a nő valójában soha nem szerette, csupán úgy szolgálta őt az ágyban, ahogy hajdan az ágyon kívül.}}

Az igazi. Mindenki vágyik arra, hogy megtalálja. Arra a lángoló és mindent felülíró szenvedélyre, amely teljes mértékben nélkülözi az észérveket, és érzelemvezérelt szívemberekké tesz bennünket. De mindenki ezt keresi? Vagy a „hazaérkeztem” érzést? A kettő kizárja egymást? Csak az egyik kell? Vagy mindkettő? Vagy egyik sem? Hanem valami egészen más? Honnan tudjuk, hogy valójában ki is az igazi? Lehet, hogy közelebb van, mint gondolnánk, csak túlságosoan sajnáljuk magunkat ahhoz, hogy kinyissuk a szívünket?

Ilonka látja jól, aki házassága ideje alatt meg van győződve arról, hogy számára férje a nagy szerelem, évek távlatából azonban átértékeli mindezt, és meggyőződése, hogy az igazi valójában nem is létezik,

{{de boldog és teljes életet él, egyedül, férfiak nélkül is?}}

Vagy Péter, aki második házasságában az igazival él, de bebizonyosodik, hogy noha létezik a mindent elsöprő szerelem,

{{lehetetlen tartani a holtomiglan-holtodiglan fogadalmat, és bár nőkkel körülvéve, mégis magányosan hal meg?}}

Azt hiszem, szerelem témakörében leginkább csak kérdéseket találunk, mert ha időnként válaszolunk is, azt többnyire átírja az élet. Ami biztos, hogy nincs fekete és fehér, csak ezerszín, és pont ennyi tapasztalat és érzés kell ahhoz, hogy kellő bölcsességgel nyilatkozhassunk a legszebb emberi érzésről.

De még jobb, ha egész egyszerűen átéljük.