Uncategorized

Miklya Anna: Eső – könyvajánló 7. rész

Égi áldás, amely nem csak bőrünkbe, de szívünkbe is beleivódik

Valójában felnőttél? Feltétel nélkül szereted az anyádat? Gond nélkül képes vagy az elköteleződésre? Biztos vagy benne, hogy a párod az igazi, és jó döntés közösen gyereket vállalni vele?

Ne aggódj, más sem.

A képen a következők lehetnek: ital, , szöveg, amely így szól: „miklya anna anna eső”

Bár Miklya Anna nevét ismertem, csak néhány éve olvastam először. Elöljáróban annyit meséltek az Esőről, hogy egy szépen megírt, olvasmányos kisregény, amelynek főhőse egy hét hónapos terhes fiatal nő, aki várandóssága utolsó hónapjaira átmenetileg visszaköltözik szülővárosába, az anyjához. Persze jóval többről szól a történet, mint felhőtlen gyermekvárásról – sőt, ha valamit, akkor ez utóbbit mindenképp felejtsük el a regény kapcsán.

A cím némileg predesztinálja, hogy milyen napokon érdemes elővenni, és egy szuszra elolvasni a könyvet, na de azért egy téli, napsütötte hétvége utáni hosszú, sötét estén is igazán jól tud esni – pláne, ha valami forró, habos, édes nedűvel a kezünkben fogyasztjuk.

Lélektani regény, de az átütő, mélyenszántó gondolatok helyett egyszerű, tiszta mondatokkal és nyers szókimondással kapjuk az arculcsapásokat. Mert ahogy a gyerekvárás, úgy a társas viszonyok, párkapcsolatok is éppen olyanok, mint a mellettünk gőzölgő tejeskávé: csak eleinte nyújtanak maximális élvezetet (ideális esetben), de ha nem figyelünk, nem csak a cukormáz olvad el, de rettentő gyorsan ki is hűl.

Diána anyja kérésére, egy munka kapcsán érkezik szülővárosába, D-be. A lány, aki hosszú évek óta Pesten él, és annak idején jóformán menekült a kisvárosból, mégis a fővárost tartja unalmasnak, és D. számára az a hely, ahol mindig történik valami. Olyan érzékletesen, olyan megindító őszinteséggel írja le gyerekkora színhelyeit, hogy az egyhangú, szürke kisváros – ahol ráadásul szinte egyfolytában esik az eső –, rögtön felkelti az olvasó kíváncsiságát. A misztikum és a titkok szinte tapinthatóvá válnak.

Már a történet elején kibontakozik az anya-lánya közötti furcsa, „egymás meg nem értésén” alapuló viszony.

Nem tudok beszélgetni anyámmal. Olyan, mint egy hókirálynő, mint egy jégtömb.

A múlt szellemeinek (szó szerint és átvitt értelemben is) élő nő azzal bízza meg lányát, hogy a környékbeli majorok állapotát vizsgálja meg és mérje fel. Elsőre talán ürügynek tűnik kérése, de valójában ez az, ami az asszonyt egyes egyedül élteti. És bár szereti lányát, egymással mégsem tudnak mihez kezdeni.

Most mindketten érezzük, hogyan ereszkedik le kettőnk közé a csönd, hogyan telepszik alattomosan a műszerfalra, a ruháinkra, hogyan tapad bele a bőrünkbe, keveredik el a levegőben, teszi nehézzé a tüdőnket.”

A lánynak a munkálatok közben szembe kell néznie a múlttal, anyjával való kapcsolatával, családi viszonyokkal, de legfőképp és mindenekelőtt saját, nem tervezett terhességével.

Nem hiszek a szerelemben. Nem értek hozzá. Nem tudok róla beszélni, nem ismerem magát a kifejezést, nem beszélem a nyelvét.”

Így, ilyen előzményekkel várja első gyerekét Diána Gergőtől, a melegszívű társtól, aki épp a ragaszkodásával löki egyre messzebb párját magától. A lány csapong érzelmei útvesztőjében, halálosan szerelmes, ha messze kerül a férfitől, azonban menekül, amint a közelében van.

Fogalmam sincs, mi a bajom Gergővel.”

Diána nem tudja, mit is kéne tennie, éreznie: sem Gergővel, sem a gyerekkel, sem anyjával kapcsolatban. Még csak arra sem hajlandó, hogy összeköltözzön gyereke apjával, foggal-körömmel ragaszkodik függetlenségéhez.

Gergőnek nem főzök, magamnak is ritkán. Ha valakinek főz az ember, azt kénytelen megszeretni.”

A lány önértékelési problémái nyilvánvalóan gyerekkorában gyökereznek: egy hideg, csak saját magával és a múltjával, őseivel foglalkozó anya, és az ezt felismerő, emiatt a családot elhagyó apa hatványozottan megalapozta Diána elköteleződéstől való rettegését.

A szimbólumok, motívumok nagyon jól működnek a kötetben. A szellemek, amelyek közvetlen közelről kísértenek a múlt árnyaiként, a folyamatosan zuhogó, monoton eső, és a vágyott, mesebeli, csak a főhős számára létező és látható gyümölcsöskert, vagyis az éden maga, ahol mindig száz ágra süt a nap, hihetetlen színekkel, képekkel, érzelmekkel itatják át a regényt.

A kötetet még izgalmasabbá teszi, hogy bár nem tudni biztosan, önéletrajzi ihletésű írásról van-e szó, az olvasónak végig az az érzése, hogy a történetnek elég sok köze lehet a valósághoz. Bár a szülőváros sincs megnevezve, végig D-ként szerepel a műben, annyi bizonyos, hogy egy Békés megyei települést (állítólag Csorvást) takar a rövidítés.

A regénytől – bár fejlődéstörténet – hatalmas válaszokat, megoldásokat ne várjunk, azt mindenkinek magában kell elrendeznie. A főhős elfogadja és megérti a körülötte élőket és holtakat egyaránt, nem küzd ellenük tovább, így gyermekéhez, családtagjaihoz is közelebb kerül.

Mi magunk is elgondolkodhatunk saját életünkön: vajon érdemes-e boldogtalanná válnunk olyan dolgok miatt, amelyeken nem változtathatunk, vagy inkább lépjünk túl sérelmeinken saját boldogságunk reményében?

A válaszok mindenkiben ott rejlenek – csak merni kell kimondani őket.

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük