Móricz Zsigmond: Rokonok –könyvajánló 26. rész

„Hát lehet az, hogy egyszer csak kihúzzák az embert a régi bőréből, s új bőrt adnak rá?”

Lehet-e hibáztatni valakit csupán azért, mert naiv? Lehet-e felelősségre vonni valakit csupán azért, mert bár viszonylag gyorsan átlátja a furcsa érdekkapcsolatokat, mégsem hiszi el, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa, és a mélyben még dermesztőbb csúsztatások rejlenek?

Lehet-e megbocsátani valakinek, aki csupa naivitásból bár, de mégiscsak veszélybe sodorja saját és családja jelenét és jövőjét egyaránt?

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Három tulajdonságot tolerálok nehezen: az irigységet, a rosszindulatot és a naivitást. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ezekkel a tulajdonságokkal „megáldott” emberek a legnagyobb tanítómestereim. Legfőképpen önuralomra és toleranciára okítanak persze. Bár Kopjáss István, a regény antihőse csupán utóbbit tudhatja magáénak a listából, mégis ez az egy – egyébként sokak számára talán nem is irritáló – tulajdonsága elég volt ahhoz, hogy sorról-sorra kihozzon a béketűrésemből. Nem a jóhiszeműséggel vannak problémáim, főleg, mert a két fogalom szerintem egyáltalán nem egy és ugyanaz. Hanem a lényeglátás hiányával és az önáltatással, amivel nem csak saját magát, de közvetlen környezetét is veszélybe sodorja – csupa jóindulatból. Természetesen. Ezzel szemben sokszor elgondolkodom, hogy nem lenne-e jobb (legalábbis sokkal egyszerűbb) közéjük, önámítók közé tartozni mégis. Mert mindent és mindenkit „átröntgenezni” az első pillanatban éppen ugyanakkora teher, mint átsiklani az egyértelmű jeleken. Dehát ugye tudjuk: boldogok a tudatlanok. Még ha nem is sokáig. Mert sajnos elég gyorsan szoktak koppanni.

„A fényes és hideg tisztasággal szemben a kellemes, meleg, szennyes zug.”

Kapcsolat

Az agy és szív csatája – jellemezhetnénk röviden a regényt, ám mégsem egészen úgy, ahogyan az elsőre kiviláglik a sorokból, annál jóval árnyaltabb a kép. Ha szigorúan vesszük, első olvasatra valóban azt láthatjuk, hogy az agy, akinek képviselője a háztartásbeli, gyerekeket nevelő feleség, Lina, és a szív, akit a főügyésszé frissen kinevezett férj, a meglehetősen idealista István testesít meg. Ha azonban egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, egy belső, mélyen forrongó tusával szembesülünk, amelynek két ellenfele – az érzelem és értelem – ott dúl mindannyiunk lelkében. Kérdés, hogy egy-egy csatában ki áll éppen nyerésre, helyesen mozgosítottuk-e belső hadseregünket.

István tisztességes férj és családapa, becsületesen dolgozik, fizetését pedig hiánytalanul hazaadja. A talpraesett feleség beosztja szerény jövedelmüket, minden apró-cseprő ügyet elintéz, és biztosítja otthonuk alapjait. A rendszer jól működik, ám a férj talán a kiszámíthatóság fullasztó kötelékének okán plátói szerelmet kezd táplálni a hidegség és kimértség gyönyörű megtestesítője iránt. A Magdaléna és Lina között vont párhuzam szembetűnő: nem csak nevükben, de külső vonásaikban és természetükben is hasonlít a két unokanővér. István naivitása a nő iránt érzett rajongásában is egyértelműen tetten érhető: felruházza olyan gyengéd, melegséget sugárzó tulajdonságokkal, amely a nőnek sosem volt sajátja. Hiába tapasztalja meg azonban ridegségét, és emiatt hiába ábrándul ki átmenetileg Magdalénából, mégis elhiszi, mert el akarja hinni, hogy a nő valójában egy aranyszívű teremtés. És valahogy így van ezzel minden más téren is. Elhisz inkább mindent, mert az sokkal komfortosabb.

„Mint az álom. […] A hatalom a kezébe került, élni kell tudni vele.”

Ajándék

Pista öröme határtalan, amikor számára is hihetetlen módon, de rábízzák a város vezetői a megtisztelő pozíciót. A világ kinyílik, és azok a kiemelt státuszú, köztiszteletben álló emberek, akik eddig még csak a köszönését sem voltak hajlandóak fogadni, nem csak baráttá, de rokonná is fogadják (hiszen ha sokáig kutakodik az ember előbb-utóbb mindenkivel felfedezhető egy-egy vérségi vonal). Önfeledten sütkérezik újonnan jött népszerűségében, és igyekszik figyelmen kívül hagyni azokat az apró furcsaságokat, amelyek új munkakörét tekintve elég gyorsan felbukkannak a látóterében.

„Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága.”

Rokonok

Mivel István már kinevezésének első óráiban szembesül a régi ismerősök, rokonok felbukkanásával, és főleg azok segélykéréseivel, jószándékú ember lévén kötelességének érzi, hogy támogassa rokonait. Holott megemelt fizetéséből ő sem látott még egy árva petákot sem. Hiába kezd azonban egy idő után terhes lenni a sok rég nem látott családtag felbukkanása, mégsem tud nemet mondani. Kisvártatva egy ördögi körben találja magát, hiszen mindig akad egy-egy újabb hozzátartozó, aki nehéz anyagi helyzetéről panaszkodik.

„Valami konfliktus volt benne, a régi énje s a mostani közt. Valami belső zűrzavar. Egyáltalán nem tudott eligazodni, s ez rémes volt és boldogtalanság.”

Mutyizás

Bár Istvánnak nem tart túl sokáig eljutni odáig, hogy azt érezze, valami nagyon nem stimmel a hivatali ügyekkel, mégis elhiteti magával (ezt is), hogy nincs semmi komoly baj. Mert vannak emberek, akik egészen addig képtelenek levenni a jótékonyan árnyékot adó napszemüvegüket, amíg azt valaki le nem üti az arcukról. Naivitásból? Konfliktuskerülésből? Kényelemből? A pozícióvesztés féltéséből? Talán egy kicsit mind közrejátszik az önáltatás fenntartásában. Ezek az emberek azok azonban, akik abban a pillanatban, amikor éles fény hatol a retinájukba, képtelenek védőfelszerelés nélkül túlélni a vakító igazságot.

Nem lehet nem észrevenni, hiszen valósággal kiordít a sorok közül az a politikai és társadalmi válság, amely talán a regény legfontosabb üzenete. De mit is üzen? Tud valami újat mondani, vagy örök érvényű igazságokról beszél? Lássuk be, hiába íródott a szöveg idestova száz évvel ezelőtt, a felszín alatt futó szövevényes érdekkapcsolatok mit sem változtak, mint ahogyan jóval a regény megírása előtti időszakban is ugyanígy működtek a dolgok. Teljesen mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb társadalmi csoportokról, rétegekről van-e szó, a lényeg ugyanaz: csak az tud előrejutni, akinek megvan hozzá a tudása, kitartása és szorgalma kapcsolatrendszere. De azért én hiszek a tündérmesékben. Mégiscsak naiv volnék?

„Ez nekem olyan, mint egy álom… amit nem is tudnék álmodni… Nem az én álmom… Hogy éljek én a más álmában…”

Aggodalom

Egyedül Lina az, aki bár kezdetben örül férje sikereinek, mégis óvatosságra inti őt. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan megérzés gyötri, és bár a történetben ő az, aki az észt, a földhözragadtságot, a logikát és kimértséget jelképezi, tudjuk, hogy a megérzések elsősorban szívből fakadnak. Főleg a női-fajták. Furcsállja, hogy egyik napról a másikra felfordul az életük, a város előkelő társaságában kezdenek forogni, és a férje olyan fontos emberre válik, hogy akár éjszakákat is távol tölt a családtól munkaügyben, és csak úgy, hirtelen minden az ölükbe hullik. Feszengése viszályokat szül házasságában, és férje úgy értékeli az asszony tiltakozását új életük ellen, mintha a nő az ő álmait szeretné semmissé tenni, holott ő csak a saját, szerényebb álmait szeretné álmodni, nem mások irreális vágyait.

{{István nyárspolgárságának valódi bizonyítéke nem más, mint a történet utolsó fejezetében véghezvitt tette. Olyannyira gyenge jellem, és olyannyira megrekedt gyermeki státuszában, hogy nem a megoldást keresi, inkább a fegyverrel néz farkasszemet, mintsem a problémákkal. Mit sem törődve családja későbbi boldogulásával.}}

K(apcsolat)

A(jándék)

R(okonok)

M(utyizás)

A(ggodalom)

Karma

Vajon antihősünk hisz a végzetben? Minden pontosan azért történt így, mert ez volt számára megírva? Vagy tehetett volna ellene valamit? Na de mi is az ő valódi sorsa?

A válaszok függőben maradnak, megannyi gondolkodnivalót hagyva maguk után:

„Ennyi az ember? Ennyi az élet?”