Ottlik Géza: Iskola a határon – könyvajánló 30. rész

„A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”

Ottlik iskolájában mindenki járt már, aki legalább egyetlen közösséghez is tartozott valaha. Csak az arcok és a szempárok váltakoznak, na és a kegyetlenkedések módja és mértéke, a szerepek állandók. A kérdés csupán az, hogy melyik diák köpenye alá bújunk.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Ottlik Gézát olvasni mondhatni kötelező annak, aki a modern magyar próza rajongója. A szerző ugyanis nem csak olyan meghatározó köteteket írt, mint az „Iskola”, de alapító atyja a Magyarországon a ’70-es években induló újfajta irányzatnak. Mindezek ellenére sokáig valahogy mégsem éreztem ellenállhatatlan vonzalmat a történet megismeréséhez. Úgy éreztem, hogy egy katonai alreáliskola kamaszfiú szereplői nem hozzám beszélnek. Bár legkedvesebb olvasmányom valóban nem lett, de annál meghatározóbb, és teljességgel megértem azokat a – tapasztalataim szerint főként – férfiakat, akik kedvencként nevezik meg a regényt.

„[…] ő soha többé vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz.”

A regény megírásához Ottlik saját katonai al- és főreál iskolai tapasztalatait vette alapul, azonban a könyv nem – csupán – élményei megosztásáról szól, hanem jóval többről. A katonai nevelés embertelen módszereire való figyelemfelhívás csupán egy külső, kemény réteg, a lényeg mégis a belső, ágas-bogas hierarchikus rendszerben keresendő.

A – főképp – budapesti, polgári családból származó tízévesek 1923. szeptemberében kezdik meg tanulmányaikat az intézményben,

{{de már a kötet elején kiderül, hogy a három barátból 1957-ben már csak Szeredy Dani és Bébé (Both Benedek) él, Medve (Gábor) akkorra már nincs az élők sorában.}}

„A három év […] egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére […]”

A cselekmény Bébé és Medve narrációja alapján bomlik ki. Medve Bébére hagyott kéziratát olvassa és korrigálja barátja, aki szerint Gábor nem pontosan emlékszik mindenre. Erre a magyarázat valójában az lehet, hogy bár mindannyian ugyanazokat az élményeket élték át, Bébé, a későbbi festő jóval tárgyszerűbb, hiszen pontosan lát, de kevésbé jól értelmez, míg Medve írói vénájának következtében valószínűleg homályosabban lát, viszont annál jobban felismeri az összefüggéseket. Egy idő után a két elbeszélői fonál észrevétlenül eggyé válik, és már valójában nem is lehet követni, hogy Bébé vagy Medve szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket.

„Egytől egyig valamennyien beletörődtünk az engedelmességbe.”

Ottlik úgy teremti meg az olvasóban azt a fajta elveszettséget, amit a fiúk az intézménybe lépés első pillanatától tapasztalnak, hogy először csak a csupasz tényeket közli, és mindaddig, amíg ki nem bontja, hogy valójában mi minden vezetett az adott történéshez, csak a sötétben, elveszve, vakon tapogatózhatunk.

Bébé az első, legkijózanítóbb pofont civil barátjával, Halász Péterrel való első benti találkozásakor kapja, hiszen a fiú nemhogy nem barátságosan, de kifejezetten ellenségesen reagál, amikor meglátja. Végül szépen lassan az újoncok is megtanulják, hogy bár az otthon töltött szünetekben és a betegszobában szövődött barátságok lehetnek mélyek és közeliek, de csupán az intézmény falain kívül, hiszen a benti lét kapcsolatai nemcsak veszélyesek, de súlyos következményekkel, büntetésekkel is járnak. Sőt, olyannyira alkalmazkodnak az iskola eszméihez, hogy amikor az egyik engedetlen diákot, Öttevényit kirúgják, egykori társai a későbbiekben úgy emlegetik a fiút, mint aki meghalt.

„A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott fennkölt eszme […], hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége s a rabság, tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.”

Medvén már az iskolában tudvalevő, mennyire nem csapatjátékos: míg a többiek inkább fociznak, ő már akkor is az atlétika, az egyéni sport felé húz. Ő és Bébé már a II. világháborúban sem vesznek részt, először Medve, néhány évvel később pedig Bébé is leszerel. Ugyanakkor az iskolás években rájönnek arra, hogy ahhoz, hogy túléljék a kegyetlenségeket, ki kell alakítaniuk saját, belső szabadságukat. A belső függetlenséghez, autonómiához pedig nemcsak ők találják meg a művészetek önkifejező és -gyógyító erejét, de Szeredy is, aki zenész lesz.

„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság […]”

A címben szereplő határnak többféle értelmezése lehetséges: egyrészt a földrajzi határt jelölheti (bár a regényben egyszer sincs megnevezve, az iskola Kőszegen található), a civil- és katonaélet mezsgyéjét, a gyermekkor és felnőttlét közötti választóvonalat, ugyanakkor a hallgatás és a beszéd közötti korlátokat is. Meghatározó jelenet a műben, amikor Medvét a szökése után meglátogatja az édesanyja, mert haza szeretné vinni, de a fiú először fel sem ismeri őt, majd amikor beszélgetni kezdenek, a fiú minden vágya, hogy a nő ne a szavaira figyeljen, hanem értse a hallgatását.

Érdekesség a regénnyel kapcsolatban, hogy az író 70. születésnapjára a fiatal Esterházy Péter körülbelül 260 óra alatt a regényt teljes terjedelmében lemásolta kézírással egy 57×77 cm-es rajzlapra úgy, hogy folyton újabb réteg szöveggel fedte le az előzőt. Ez az „Iskola-átirat” egyrészt tisztelgés Ottlik írói nagysága előtt, másrészt jóval bonyolultabb és összetettebb ennél: a szöveg rétegződése miatt a regény – természetesen – teljességgel olvashatatlanná vált.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tehetség és azok az erkölcsi értékek, amiket a tehetséges emberek képviselnek, teljesen különválaszthatóak. Én nem ennek az ideológiának a nézetét osztom, nagyon nem, hazugságnak, hiteltelenségnek érzem, ha magas szintű művészi teljesítményeket erkölcsileg megkérdőjelezhető emberek hoznak létre. Persze kérdés, hogy kinek hol van a tűréshatár, mindenesetre számomra akkor válik hitelessé egy irodalmi mű, ha rokonszenves, a saját elveimhez hasonlóakat hirdető szerzőtől való. Tudni persze nem tudhatom, hogy ki milyen ember is (volt) valójában, Ottlik esetében mégis úgy gondolom és érzem, hogy jó ember lehetett. Az életrajzok mellett következtetem ezt abból az elgondolásból is, hogy valószínűsítem, hogy a – számomra – legszimpatikusabb karakter, Medve bőrébe bújva írt saját magáról. Bár a zsigeri ellenállás a hatalommal szembeni behódolásra megnehezíti az életet, aki hűséges – legyen szó elvekről, szerelemről, barátságról, hazáról –, ahhoz csak a legnagyobb elismeréssel lehet viszonyulni. A tehetségét pedig semmi nem példázza jobban, mint ezt a rendkívüli alkotás.

Mindenki megkapta a bejegyzés elején feltett kérdésre a választ?

„[…] a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig […]”