Uncategorized

Szabó Magda: Ókút – könyvajánló 21. rész


#Memoár. Számvetés. Köszönet. Hála. Szeretet. Család. Csodálatos. Gyermekkor. Szülők. Anya. Apa. Legjobbak. Vége. Örökre. Mégsem. Hiszen. Tovább élnek ők. Kik halhatatlanok.

A képen a következők lehetnek: szöveg

Sok évvel ezelőtt egy továbbképzésen találkoztam először az alábbi feladattal: a tréner arra kért bennünket, hogy miután behunytuk a szemünket, figyeljük meg, milyen érzelmeket vált ki belőlünk egy általa kimondott szó:

Kutya.

Azonnal elöntött a kölcsönös, önzetlen szeretet és hűség érzése, ahogy édesen szuszog vagy – aktívabb óráiban – határtalan derűvel vesz körül. Számomra magától értetődő volt, hogy minden csoporttag valami hasonlót él át. Tévedtem. És nem, nem a szőrös négylábúaktól való félelem keltett ellenérzést vagy távolságtartást másokban, egész egyszerűen kiderült, hogy bár a csoporttagok többsége valóban nagy állatbarát, volt olyan, akinek nemrég pusztult el kis kedvence, míg a másiké épp betegeskedett.

Szabó Magda.

Bár ez a hangsor nem hangzott el a fent említett továbbképzésen, ha mégis így lett volna, talán még több érzelem tükröződött volna az arcomon, mint a kutya szó hallatán. Akik ismernek, tudják, miféle csodás képzettársításokkal telik meg az elmém, de legfőképpen a szívem, amint meghallom ezt a nevet. Kezdetben ugyanolyan érthetetlen, majdhogynem felháborító volt számomra, ha valaki a környezetemben nem osztotta érzéseimet az írónővel kapcsolatban, mint a kutyás feladat kapcsán. Aztán persze rájöttem, hogy az élet folyamatos körforgás. Mint ahogy már nem ugyanazok az impressziók érnek engem sem a kutya szó hallatán, mint ott, akkor, azon a továbbképzéssel eltöltött hétvégén, úgy nem várható el az sem, hogy Szabó Magda neve hallatára mindenki ujjongva lelkesedjen. Bár azért minden elfogultságom teljes tudatában azt gondolom, hogy utóbbiak vannak kevesebben.

De vajon az életművek vagy az írónő személyisége gyakorolt-e ilyen intenzív hatást rám? Azt hiszem, e kettőt aligha lehetséges különválasztani. Olyannyira, hogy Ókút című memoárja gyakorlatilag éppen ezt támasztja alá: a könyv egy csodálatos gyermekkor története, amelynek főszereplői, a szülők, nem csak egy szabad és boldog lelkületű embert neveltek fel, de egy káprázatos tehetségű alkotót is.

Elhagytak már mind a ketten […]. Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám.”

Szabó Magda önéletrajzi művét szülei halála után vetette papírra. A kötet címe hajdani házuk udvarának egyik sarkában lévő ókútjára utal, amelyet bár betemettek, mégsem lehetett a közelébe menni, nehogy beomoljék. Az író édesapja és édesanyja elvesztése után lelke ókútjának mélyére tekint, hogy felidézze élete legszebb időszakát. A visszaemlékezést húsz szeletre darabolják a gyermekkor fejezetei, amelyek az írónő első tíz évét mesélik el.

Két író házasságából születtem, akik […] nem ismerték fel valódi hivatásukat, s ha olykor mégis, csak legyintettek, meg se próbáltak utat változtatni.”

SZM felmenői között – apai és anyai ágon egyaránt – számtalan író, költő színesítette a családfát. Volt, akinek írásait kiadták, vagy különböző lapoknak publikált, ám a többség – ahogyan a szülők is – egész egyszerűen csak önmaga és szűkebb környezete szórakoztatására, vagy csupán a fióknak írt, és polgári foglalkozással kereste kenyerét. A betűk szeretete a családban azonban zsigerileg kódolva volt, és a kis Dolna sem tudott (és nem is akart) kitérni sorsa elől. Míg szülei „összehúzták magukat, hogy beleférjenek abba a világba, amelyből kimagaslottak”, valahogy mégis kitörtek, és holtukban is nyomot hagytak maguk után: olyanná nevelték gyereküket, hogy az ne féljen az önmegvalósítás útjára lépni, s ezzel hírét vigyék a Szabók és Jablonczay-k tehetségének. 

Anyámról […] azt gondoltam, tündér, akit valami varázslat emberré változtatott.”

A csodákkal teli, idilli gyermekkor Szabó Magda számára valóban megadatott. „Két tündér gyermeke volt”, s a két szülő (habár sejthető, hogy kettejük kapcsolata nem volt felhőtlen), érzelmi és értelmi intelligenciája legjavát nyújtotta kislányuknak, aki mohón habzsolta a mennyei szellemi és lelki mannákat. A Jablonczay-Szabó házaspár állandóan történeteket mesélt a kis Dolnának. Náluk minden élt (még a tárgyak, fogalmak is), náluk mindent ki lehetett mondani. Olyan természetes volt ez számukra, mint a levegővétel. Ha egy történet szomorúan végződött, hát átírták, ha valami nagyot és feledhetetlent szerettek volna lányuknak adni, odaajándékozták neki Tihanyt – persze a fantázia szintjén, mint ahogy annyi minden más is megtörtént képzeletükben.

Hol van a tenger, Dolna? […] Ahol hiszed…”

Emlékezetes kép a műben, amikor a kis SZM leengedi aranyhalait a lefolyóban. Azt gondolja, így megmentheti őket, és egy szebb, szabadabb életet adhat nekik, hiszen a víz útja a lefolyóból egészen biztosan a tengerig vezet. Szülei hihetetlen intelligenciáját érzékelteti a jelenet, akik mihelyst tudomást szereznek a dologról, ahelyett, hogy leszidnák és tudatnák gyerekükkel, hogy bizony épp most ölte meg a kis kopoltyúsokat
– kérdeznek. Mert tudják, érzik, értik: nem elsősorban a gyereknek kell beilleszkednie a felnőttek világába, hanem éppen fordítva.

A varázslatos gyermekévek, a határtalan szeretet tükrében még inkább szívszorító, hogy az írónő végül (politikai okokból) nemet mondott a gyerekvállalásra. De az élet, mint mindig, kompenzált: bár génjeit nem, lelkét, szellemét megindító történeteivel mégis továbbörökítette, mindenkorra bevésve névjegyét a halhatatlanok közé. 

Mindenkinek járna egy ilyen gyerekkor.

Remélem, az enyé(i)mnek is megadatik majd.

Vagy legalább egy hasonló.

Kedves Látogató! Miért ne adhatnék egy kis ízelítőt kedvenc olvasmányélményeimből? Elsősorban 20. századi és kortárs magyar kötetekből ajánlok heti rendszerességgel saját "olvasószűrőmön" keresztül egy-egy újabb történetet, remélhetőleg minél több mindenkit ösztönözve ezzel rendszeres könyvlapozgatásra. Szép, letehetetlen könyvekben bővelkedő napot kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük