Szobotka Tibor: Megbízható úriember – könyvajánló 22. rész

Most mondhatnám, hogy egy megbízható úriemberre vágytam, amikor kikaptam ezt a kötetet az antikvárium könyvtengeréből, és csalódnom kellett, de ez olyan közhelyes (vagy inkább túlságosan is életszagú?) megállapítás lenne. És bár valóban csalódtam, de nem azért, mert egyetlen megbízható úriember sem bukkan fel a könyvben, hanem azért, mert az előzetes várakozásaimat messze felülmúlta Szobotka Tibor rendkívüli irodalmi alkotása.

Milyen lehetett egy tehetséges szerző élete, akit sem életében, sem holta után nem övezett kellő (el)ismertség? Milyen lehetett egy tehetséges szerző élete, akinek felesége vele ellentétben mesés írói pályát futott be, s vált a legismertebb szerzővé mind hazai, mind nemzetközi szinten? Milyen lehetett egy férfi élete, aki megjárta a háborút, majd az átélt traumák árnyékában bár, de újrakezdte életét? Milyen lehetett egy férfi élete, aki feladta kényelmes és imádott agglegényéletét a nagy, „mitológiai szerelem” kedvéért, hogy élete végéig egyetlen nő mellett horgonyozzon le? Milyen lehetett egy férfi élete, aki bár vágyott gyermekre éppúgy, ahogyan a felesége is, de politikai megfontolásból soha nem születhetett meg kettejük szerelmének legcsodásabb bizonyossága?

Szobotka Tibor neve nekem – mint még rajtam kívül valószínűleg olyan sok mindenkinek – elsősorban Szabó Magda férjeként vált ismertté. Hiába emelt hangot azonban olyan gyakran a feleség Szobotka méltatlan mellőzése ellen, számomra is ez a kötet kellett ahhoz, hogy Szabó Magda férjének szerepköréből Szobotka Tiborként lépjen elő.

A történet narrátora, akinek a nézőpontjából megismerhetjük az eseményeket, egy húszas évei közepén járó független férfi. A szerző a könyvben, a főszereplő szemüvegén keresztül egy olyan torz világot vetít az olvasó elé, amely bár meglehetősen abszurd módon, de még élesebb megvilágításba helyezi azt a sötét történelmi korszakot, amikor a regény játszódik. A kötet minden egyes sora mögött ott leselkedik az az elképesztő feszültség, ami egy világméretű fenyegetettség előszeleként készül mindent elsöpörni.

A második világháború küszöbén indulhatunk el Szobotka antihősével, Gontran Alfréddal nőügyei és országhatárokon átívelő kalandjai kacskaringós útvesztőire. Fred minden, csak nem megbízható és nem úriember. Saját bevallása szerint is strici, aki attól sem riad vissza, hogy férfiakkal létesítsen szexuális kapcsolatot, ha abból anyagi előnye származik. Igazi léhűtő selyemfiú, akinek eszébe sem jut, hogy dolgozzon, inkább olyan nőket hálóz be és használ ki, akik eltartják, és biztosítják számára azt az életszínvonalat, amit ő elvár. Még úgy is, ha partnerének emiatt másokkal is kell testi kapcsolatot létesítenie.

„A szerelem […] visszakanyarodott ahhoz, aki érezte, benne volt forrása és torkolata […] A másik, a társ, csak járulék volt […]”

Fred olyan mesterien mozgatja a szálakat, hogy a nőket saját kénye-kedve szerint csavarja az ujjai közé: teljes mértékben felmenti magát a másik félben kialakuló érzelmek felelőssége alól mondván, hogy a szerelemhez ő csak egy járulék, az érzelem valójában abból az emberből táplálkozik, akiben ez kialakul. Lolával való kapcsolata azonban nem az ő elvárásai és igényei szerint halad előre, hiszen a lány elveszíti állását, majd megbetegszik, így nem tudja eltartani, ezért a férfi Angliába szegődik táncosnak.

„Mit hordoz az ember magával – talán nemcsak a saját, hanem az ősök emlékeit is?”

Bár Fred nem sorolható az olvasott és művelt emberek közé, mégis időnként elgondolkodik az életén, és azon, vajon mi minden kellett ahhoz, hogy olyan emberré váljon, amilyenné valójában lett. Érzi, hogy őseitől örökölt sorsának rá is hatással kell lennie, és anya nélküli boldogtalan gyerekkora, apjának érzelmi sivársága hozzájárulhatott különös személyiségének kialakulásához. Mégsem képes meghaladni önmagát, de valójában nem is vágyik ilyenfajta fejlődésre. Sőt, igazából semmilyenre.

„A férfiasság amúgy se más, mint a nők döntésének higgadt, magabiztos és fölényes elfogadása.”

… és a nők mindig úgy döntenek, hogy amikor a legnagyobb slamasztikába kerül, kihúzzák a bajból. Angol szállásadójának csúf vénlánya is beleszeret, aminek bár akkor, ott, amikor náluk lakik, túl sok hasznát nem veszi, de később ő menti meg egy újabb válságba került élethelyzettől. Amikor a kettejük közötti kapcsolat következtében az események végül tragikus fordulatot vesznek, akkor is csak a saját veszteségeit siratja, mindenfajta emberi részvét nélkül.

„A nyár zöld és kék színekben áradt mindenfelől, diadalmasnak és örökké tartónak tűnt. Ostoba volt, aki félt, ostoba volt, aki változástól tartott.”

Bár az akkor még elképzelhetetlen mértékű világégés már ott pislákol a kertek alatt Európa-szerte, az emberek az utolsó pillanatig hitegetik magukat azzal, hogy felesleges bármitől is tartani. Élik tovább az életüket ugyanúgy, ahogyan azt megelőzően, még ha ezt egy dacos, önmagukra erőltetett nyugalommal és fesztelenséggel teszik is.

„Még arra is képes lettem volna, hogy mindennap más nővel csaljam meg őt, csak hogy ne csaljam meg senkivel, s ne szennyezzem be se tettel, se gondolattal.”

Karola, a nagy szerelem végül rátalál, és a lány tolmácsolásában ismerhetjük meg a szerző világról, háborúról, ideákról, érzelmekről szóló gondolatait, érzéseit. Karola az egyetlen tiszta, őszinte karakter a műben, a sok züllött, erkölcstelen, jellemtelen alak között. Ő a napfény, ami kisüt abban a sötét világban, amelyben valójában mindannyian élnek, és Fred fekete lelkében is kezd derengeni valamicske világosság a lány hatására. Csakhogy Karola végül megsejti a fiúban lakozó romlottságot, és mielőtt bármi is történne kettejük között, elhagyja Fredet. A férfi képtelen megtagadni sorsát, és kullogva bár, de újra a saját szánalmas, kitaposott ösvényeit kezdi járni, még ha el is hiszi, hogy valójában révbe ért, és minden jóra fordul körülötte.

Mindig hosszan gondolkodom azon, amikor egy-egy könyv végére érek, hogy mit adott nekem a történet, amely hosszabb-rövidebb ideig elkísért az életem egy bizonyos szakaszán. Egyáltalán adott-e bármit, vagy kész időpazarlás volt az olvasásával töltött napok száma, és hiba volt egyáltalán a kezembe venni. Végül mindig arra jutok, mint az élet egyéb helyzetei, tapasztalásai során, hogy minden, ami történik velünk, az a fejlődésünket szolgálja. Ha úgy érzem, hogy mégsem, szerencsére van lehetőség nemet mondani, félretenni, félbeszakítani a számomra haszontalannak vélt könyveket, szituációkat. De amit végigolvastam, végigéltem, egész biztosan a javamra válik, még ha akkor és ott nem is látom tisztán a tanításokat. Bár a Megbízható úriember kapcsán fel sem merült bennem, hogy időpocsékolás lett volna az idő, amit „együtt” töltöttünk, tény, hogy ki kellett lépnem a komfortzónámból, hogy összekacsinthassak a szerzővel. Fred minden kétséget kizáróan egy mihaszna, semmirekellő fráter, és bár nem szerettem meg a karakterét, mégiscsak azt juttatta eszembe, hogy minden embert saját magához mérten ítéljünk meg (és semmiképpen sem el), hiszen minden, amit tett, gondolt, érzett, szeretethiányából, családi kapcsolatai deformitásából adódtak. Nem mentem fel aljas cselekedetei súlya alól, mégis az empátia az a fogalom, ami befészkelte magát a gondolataimba, és az, hogy mennyivel csodásabb lenne a világ, ha csak egy percre, vagy csak néhány pillanatra mindenki bele tudna bújni a másik ember bőrébe, akár azokéba is (sőt, talán azokéba leginkább), akik valaha ártottak neki.

Szóval empátia. Bennem ezt erősítette. Nekem ezt (is) adta.