Totth Benedek: Holtverseny – könyvajánló 2. rész

Amikor gyilkol a szeretéhség

Sokadjára olvasom, de hiába: nem válik könnyedebb olvasmánnyá. Egy történet a teljes kilátástalanságról és boldogtalanságról, és arról a kegyetlenségről, amely mindezekből táplálkozik. Vigyázz, mert:

„Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” (Dragomán György)

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Adott egy csapat kamaszfiú. Első ránézésre pont ugyanolyanok, mint olyan sok más tizenéves banda: isznak, csajoznak, jogsi nélkül száguldoznak. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb. Valójában keményen drogoznak, tárgyiasítják a lányokat, és a többség lelkiismeret-furdalás nélkül nyugtázza, ha – bár nem szándékosan, de –, halálra gázolnak egy férfit az elkerülőn.

A kötettel való találkozásom picit rendhagyóbb, mint az általában lenni szokott, hiszen először személyesen megismertem a szerzőt, és csak később olvastam el a könyvet. Benedek egy irodalmi kurzuson volt a tanárom, és nagy valószínűséggel soha nem kaptam volna ki regényét a könyvesbolt polcáról, ha nem találkozunk a képzésen. Az én érzelmes, női lélektant szívesen boncolgató személyiségem ugyan miért is lett volna kíváncsi egy tinifiúkkal teli, nyers szöveggel és kegyetlen cselekménnyel megszórt krimire (…kamaszregényre, lélektani thrillerre…)?!

Tudtam, hogy közel 10 évig íródott, tudtam a Margó-díjról (az azóta elért nemzetközi sikerekről nem is beszélve), és végül a csoporttársak is meggyőztek: ezt mindenképp el kell olvasni. És milyen jól tették: a rendkívül szimpatikus, szerény írótól ugyanis egy olyan kötetet kaptam, amelyet azóta is emésztek. Évek távlatából is érzem a regény nehéz, zsíros ízét, frissen olvasva pedig még mindig simán elcsapom vele a gyomrom.

A történetet a négyfős társaság egyik tagjának szemszögéből ismerhetjük meg. A belső monológ egy 16-17 éves serdülő srác szlengekkel és káromkodással tarkított, meglehetősen durva, vulgáris hangján szól. Aki ezen nem tud túllendülni, az nem fogja elolvasni a regényt. Pedig tényleg érdemes.

„Sokan vagyunk a vízben, mégis olyan, mintha egyedül lennék” – halljuk a fiút, akinek még a nevét sem tudjuk, az viszont csontig hatolóan egyértelművé válik, mennyire magányos. A félárva főhős és haverjai, a szegény családból származó Zolika, az olimpikon bátyja árnyékában vegetáló, vízilabdázó Bója és az elképesztő luxusban élő bandavezér Kacsa nem véletlenül keverednek egy társaságba. Az élsport (úszás) mellett a bizonytalan családi háttér is igen nagy erőkkel rántja őket egybe.

„Utasszállítók, kondenzcsíkok. Jó lenne rajta lenni valamelyiken, tök mindegy, hová megy.”

Az önpusztító életmód, a tudatmódosító szerek csak egyetlen célt szolgálnak: hátrahagyni, elfelejteni a komor valóságot, a nihilt, amiben élnek, és éppúgy, ahogyan az uszodában a vízbe, belesüppedni egy szebb, jobb, napsütötte álomvilágba.

Már a történet kezdetén érezni – amikor beszállunk melléjük a száguldó autóba –, hogy a fiúk a vesztükbe rohannak. A gázolás rossz ómen, de még megrázóbb, ahogy gyakorlatilag minden bűntudat nélkül lendülnek túl rajta. Tehetik mindezt azért, mert senki, még tulajdon anyjuk sem törődik velük, a felnőttek csak magukkal, saját problémáikkal vannak elfoglalva, így fel sem tűnik nekik, miféle terhek nehezednek a gyerekeikre.

„Kacsa anyja nem akad fenn rajta, hogy a fél suli felugrott hozzájuk tanítási időben. Nem kérdez semmit, lehet, hogy azt sem tudja, hogy hétköznap van. Mosolyogva felhajt egy pohár gyanúsan sápadt narancslét.”

„A kijelzőre nézek. Anyám. Lehet, hogy most tűnt fel neki, hogy nem vagyok otthon.”

A fiatalok életét az edzések, iskola még keretbe is rendezhetné, ám megélt sérelmeik miatt nem találják korlátaikat, kapaszkodóikat, gátlástalanul tönkretesznek mindenkit környezetükben, saját magukat is beleértve. A barátság látszólagos, valójában ellenfelek, sőt ellenségek: az uszodában, versenyeken, a lányok között és az élet egyéb más területein is. A főhős és Zolika barátsága kivétel, szorosabb, gyerekkorban köttetett kapcsolat,

{{ám amikor Zolika bajba kerül, mégsem számíthat bizalmasa segítségére, vagy legalábbis az már túl későn érkezik.}}

A végjáték olyannyira felfokozott, hogy a sorok olvasása közben pont úgy nem jutunk levegőhöz, mintha nem csak a szereplők, de mi magunk is víz alá kerülnénk.

{{Megérzésünk nem alaptalan: valami szörnyűségnek kell történnie ahhoz, hogy a sötét víztömegen át felderengjen a fény.

Zolikát, az egyetlen tiszta, érdek nélküli szereplőt megöli a szeretethiányból fakadó lélektelenség. Meghal az egyedüli, akinek – a többiekkel ellentétben – van valódi arca és neve is.

Bár a happy end elmarad, még sincs teljes reményvesztettség. Hihetjük: nem hiába pusztult el a jó, a rossz végül – így vagy úgy, de – elnyeri méltó büntetését.

A regény szomorú és megdöbbentő párhuzama a valósággal éppen a kegyetlen gyilkosság, amely szinte egy az egyben a 2008-as kaposvári tinigyilkosságot vette alapul. Ott is, ugyanúgy, ahogyan a regényben, az áldozatnak azért kellett meghalnia, mert idegesítette gyilkosait.}}

Olvasom.

Beszippant.

„Nem bírok megállni.”