Závada Pál: Jadviga párnája – könyvajánló 27. rész

„Hogy kérlelhetetlenségből, föl nem ismerésből az ember mit ferdíthet el a rossz út felé, vagy mit taszíthat türelmetlenül romlásba, s mihez hívja szinte vakon a balsorsot?”

Egy bűnben fogant család krónikája, amelynek tagjai nem bírták magukban tartani keserves titkaik ólomsúlyát – napló formájában tárják inkább az olvasó elé.

{{Vigyázat, a bejegyzés cselekményleírást tartalmaz, amely a szövegben ebben a formában kerül jelölésre.}}

Nem is olyan régen, határoztam el, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom. Valamiért muszáj. Szokványos módon indult az ismeretségünk: egy ajánlás hatására kezdtem körbeszimatolni, belekóstolni, de mivel igen gyorsan felerősödött a hívószó, nem vívódtam sokáig, gyorsan engedtem az érzékszerveimet maradéktalanul behálózó csábításnak. Igaz, terveim szerint gyorsan szerettem volna „elfogyasztani”, a sorok azonban még a vártnál is sűrűbbnek és erősebbnek bizonyultak, muszáj volt több pihenőt tartanom. És bár így is méregerős főzetet kaptam, legalább tovább tartott, még ha időnként tényleg nehezen is csúszott.

A regény műfaját tekintve naplóregény, ám különlegessége, hogy az eredeti emlékiratot két további szereplő plusz bejegyzéssekkel egészített ki, így hármójuk szemüvegén keresztül szemlélhetjük ugyanazokat az eseményeket. A naplót Osztatní András (Ondris) kezdi vezetni 1915. februárjában, nősülése előtti napon. Később, a férfi halála után felesége, Jadviga fűzi hozzá saját gondolatait, majd fiuk, Miso fejezi be 1987-ben. A több generáción átívelő történet egy félresiklott, erkölcsi vétkekkel átszőtt bonyolult családi hierarchiába nyújt betekintést. Az igazság azonban legtöbbször olyannyira fájó és döbbenetes, hogy az érintettek sokszor még a titkosnak vélt naplóban sem mernek őszintén megnyílni. A misztériumok körbelengik a lapokat, hogy csak a jó intuíciókkal megáldott olvasó gyanakodhasson az egyébként is torz emberi kapcsolatok még iszonytatóbb előzményeire és – legfőképp – azok következményire.

Bár a kötet nem igaz történeten alapuló írás (legalábbis pont annyira nem – tehát inkább igen – mint az összes többi regény), azonban döbbenetes, hogy a családi kapcsolatokat, defekteket és azok szívbemarkoló hatásait mennyire precízen meséli el az író. Lenyűgöző a három hangon megszólaló narráció, amelynek mondatai akkor is egy komplett személyiséget rajzolnának le a mesélőkről, ha semmi konkrétumot nem osztanának meg saját magukról és családi életükről. Szerencsére azonban nem fukarkodnak a szavakkal, még ha sokszor elfojtva, lényeges dolgokat „kifelejtve”, és az olvasók fantáziájára bízva sorsfordító tényeket is.

Ondris

„[…] a az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk?”

A címben szereplő párna-motívum végigfut a műben, és minden szereplőnek mást-mást szimbolizál. Ondrisnak elsősorban az elidegenedést, a határok átlépésének tiltott zónáját.

„Hát miféle útra indítsam kocsinkat, midőn tán azt se tudhatom, valójában is egymás mellé ültetett-e be minket a Teremtő?”

Ondris próbálja megválaszolni önmagában felmerülő kérdéseit feleségével kapcsolatban, de Jadviga egész életében rejtély marad számára. A férfi számára a nő a nagy szerelem, és bár reményekkel telve vág bele házasságába, végül csúfos kudarcot vall családfőként. Jadviga elutasító mind a testi, mind a lelki közeledésre, amikor azonban néha-néha kivételt tesz, olyannyira megbabonázza férjét, hogy az még azt is elnézi a nőnek,

{{hogy megcsalja, sőt szeretőjétől született kisebb fiát is a nevére veszi.}}

„Nem nyírbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd továbbvándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni.”

Ondris csupaszív ember, aki eleinte a családjáért bármire képes lenne. Példaértékű, ahogy a gyerekvállalásról, -nevelésről gondolkodik, még mielőtt megszületnének a fiai. Azonban a körülmények és a sok szenvedés olyannyira megtépázza a lelkét, hogy nem tud olyan jó apja lenni gyerekeinek, mint amilyen valójában szeretne lenni. Válságba jutott házassága mellett közrejátszhat ebben szülei boldogtalan kapcsolata, de legfőképpen anyja rideg, kimért természete.

„Mert ha […] eképpen hatolok előre férfimód, csakis a magamhatározta úton, nem kellett volna attól tartanom, hogy egyedül maradok rajta. Se attól, hogy vonzó s mindenestül választható nem leszek.”

A férfi teljes mértékben önmagát hibáztatja házassága kudarcáért, és bármit megtenne felesége szerelméért, ugyanakkor belátja, hogy ha nem folyton Jadvigára koncentrált volna, hanem magára is, valószínűleg nem maradt volna egyedül, hiszen vonzóbbá vált volna az imádott nő szemében.

{{Így viszont bár felesége karjai között, mégis hosszú évek remeteségével a háta mögött hal meg.}}

„Az jár a fejemben, hogy elfut az idő, és annyira nyom nélkül múlik el minden, ami már megtörtént…”

Jadviga

„[…] hát ez az, […] aminek csak egyetlen […] tanúja van: a kislánykorom óta fejem alatt tartott anyai párnám.”

Jadviga Ondris halála után egészíti ki jegyzetekkel, észrevételeivel néhai férje naplóját. A nő által egy új nézőpontból kémlelhetjük a történéseket, magyarázatai számomra azonban csak még tovább erősítik önző természetének realitását.

„[…] nap, mint nap kell újra kivirágoztatnunk jóságunkat, szeretetünket és vágyunkat, mintha lelkünk is, testünk is akkor érintené először a másikét.”

Jadvigával kapcsolatos ellenérzéseim dacára tény, hogy az ő által írt szövegeket szerettem legjobban olvasni. Gyönyörű, emelkedett gondolataival többnyire egyet is értettem, ám tettei mindezekkel az eszmékkel szöges ellentétben álltak. Mintha elméletben tudta volna, mit kellene tennie, a gyakorlatba azonban mégsem sikerült átültetnie, hiába is kereste a kiutat a boldogtalanság egyre tekervényesebb labirintusából. Persze nem ítélhetjük el ezért, egyrészt, mert mindenki járt már hasonló helyzetben, másrészt szomorú gyerekkora előrevetítette boldogtalan felnőtt-létét is.

„[…] nem minden lépésemről látom még ma sem, hogy a „rossz úton” léptem-e, avagy inkább a képzelni, remélni, vágyni is teremtett ember számára kikerülhetetlen végzet útján.”

Jadviga alapvetően érző, gondolkodó nő, aki a sors kérdését is feszegeti élete alakulásának vonatkozásában. Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban: személy szerint hiszek a sorsban, azonban azt gondolom, hogy mindenki felelősséggel tartozik a saját életéért. Az az érzésem, hogy Jadviga ezzel a mondatával áthárítja a sorsra saját felelősségét, felmentve önmagát a körülötte zajló tragédiák felelőssége alól.

„Tanulja meg, drágám, hogyan kell bánni énvelem!”

Talán ez volt az a mondat, ami végképp kiváltotta ellenszenvemet vele kapcsolatban, ami egyértelművé tette, hogy az ő világukban a nő volt a nap, ami körül forgott minden és mindenki, és ezt nemcsak elvárta a férjétől, de őt tette felelőssé azért, amiért házasságuk kudarcot vallott.

Jadviga kiismerhetetlen természete már fogantatása pillanatában eldőlt, anyja ugyanis

{{valószínűleg már várandósan, méghozzá Ondris apjától}}

egy olyan férfihoz ment feleségül, akit nem szeretett. A lány végül nagyon korán elveszítette szüleit, hivatalos gyámja pedig Ondris apja lett.

{{Nyilván nem véletlenül.}}

Ahogy cseperedett, egyre inkább rajongott (nevelő)apjáért, olyannyira, hogy végül menthetetlenül bele is szeretett.

{{Tehát vélhetően a tulajdon apjába.}}

A férfi azonban bár sok időt töltött a lánnyal, mégsem engedett a csábításnak, és mikor meghalt, a lány Franci nevű udvarlója nem tűnt túl megbízhatónak, így Jadviga igent mondott Ondris házassági ajánlatára. Úgy gondolkodott, hogyha máshogy nem, talán így kaphat egy picike darabkát élete szerelméből, még ha annak fián keresztül is.

{{Bár Jadviga nem tudott róla, hogy vérfertőző vonzalmai vannak, mégis plátói szerelem fűzte vér szerinti apjához, féltestvérétől pedig gyereke született. Beteg elméjét azonban fia iránt érzett szerelmével kapcsolatban már nem lehet felmenteni.}}

Hiába próbálkozott, férjét nem tudta úgy szeretni, mint ahogyan azt gondolta, és bár nem tette boldoggá, mégis inkább engedett annak a megmagyarázhatatlan vonzalomnak, amely Francival, fiatalkori szeretőjével kötötte össze.

„Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.”

Miso

„Különben az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli.”

A családtörténet legnagyobb vesztese azonban mégsem Ondris, Jadviga vagy Marci, a nagyobb fiú, aki hazafelé tartva a frontról, néhány kilométerre az otthonától életét veszti,

{{és aki a kisebb fiú elméletei szerint is vérfertőző kapcsolatba született, hiszen szülei féltestvérek voltak. Így ő, a kisöccs volt az egyetlen a családban, aki bár szeretői, mégsem beteg, a körülmények alapján akár azt is kijelenthetjük, hogy „normális” viszonyból, Franci bácsitól fogant}}

hanem Miso, akit igazán senki sem szeretett. Anyja még élt, amikor megtalálta a naplót, tizenévesen kezdte olvasni, azonban soha nem vallotta be, hogy tudomást szerzett a család összes szennyéről. Eleinte nem is folyt bele a naplóírásba hozzáfűznivalóival, csupán szómagyarázatokat, tényszerű adatokat közölt. (Kezdetben nem is tudtam, hogy a kisebb fiú jegyzeteit olvasom a napló törzsszövege alatt, azt gondoltam, azok az író megjegyzései.) Azonban a családtörténet ágas-bogas erdejébe egyre beljebb merészkedve Miso sem tudta már kontrollálni érzelmeit, és megvénülve is egy sértett kisfiú hangján fakadt ki, ítélkezett, fejezte ki dühét, csalódottságát, szomorúságát családjával szemben. Valljuk be, teljes joggal. És bár tényleg semmiről sem tehetett, és már a fogantatása pillanatában hátrányból indult, mégis azt látom, hogy tipikus önsorsrontó karakter.

{{Mert persze nézhetjük a dolgokat úgy is, hogy már születése pillanatában elfordult tőle a nevelőapja (hiszen nem a saját gyereke volt), mégis a nevére vette, felnevelte, taníttatta.}}

Igaz, hogy az édesanya szeretetét leginkább nagyobb fiára, Marcira összpontosította, mégis próbálkozott az első években jó anyja lenni Misonak is, olyannyira, hogy átmenetileg Marcitól is elfordult, és csak a kicsire koncentrált. Igyekezett, még ha nem is járt sikerrel.

Igazán megindított Miso karaktere, hiszen valóban azt kellett látnia, azt kellett megélnie, hogy mindenkinek a terhére van. Mivel a szeretetéhség elképesztő módon munkálkodott benne, egy parányi figyelemért már hegyeket tudott volna megmozgatni kiszemeltjéért. A lányok nem tudták komolyan venni, nevetségessé tette magát, átverték, így aggszűzként öregedett meg. Ugyanakkor volt választása abban is, hogy elolvassa-e a naplót, és kérdés, hogy mikor cselekedett volna jól: ha kérdőjelekkel a lelkében vagy a borzalmas bizonyosságot tudva hal meg.

„A kutakodó mindig reszkíroz: Hogy a megtudás egy tőrdöfés lesz neki! Viszont kukucskálni kell ahhoz, hogy szemet is tudjunk hunyni.”

Ítélkezhetnénk a szereplők fölött, hiszen kívülállóként mindig okosabb az ember. Azonban megélni az eseményeket, viszonyokat, érzelmeket mindig más és mindig nehezebb, mint kívülről szemlélni. Persze van segítség, ha szerencsénk van. Nekik nem volt. Egy más kor, másféle életforma, társadalmi helyzet. A titkok időszaka. Ami biztos, hogy senki nem volt számító és gonosz, egész egyszerűen csak túlságosan hagyták magukat elmerülni az önzés és önsajnálás mocsarában. Mert önző volt itt az is, aki látszólag a másik embert szerette volna szolgálni, hiszen azt a saját érdeke miatt kívánta megtenni. Az önzőség és önsajnálat azonban nem hitványság, hanem egy olyan másolt minta, amelyet mindenki továbbörökített a saját családjába. Ezt látták, tapasztalták, ez ivódott a bőrükbe, nem tudtak mást továbbvinni.

Bár a regény Miso boldogtalan, szívbemarkoló soraival zárul, én mégis, valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból, de látom azon a mocskos, könnyáztatta párnán a fényt, ahogy a nap legelső sugarai beszűrődnek az ablakon. És ha fény van, akkor nemcsak, hogy elkezdődött egy újabb nap, tele újabb lehetőségekkel, de újra mindent más színben lehet látni. A párnahuzatot meg ki lehet mosni. Nem?