Kaffka Margit: Hangyaboly – könyvajánló 20. rész

Ha egy hangyabolyra gondolok, az jut eszembe, hogy bármekkorának is tűnik kívülről a káosz, valójában mindenkinek megvan a maga feladata, amit tökéletes precizitással hajt végre azért, hogy az egység megmaradjon. Galiba csak akkor keletkezik, amikor valami bezavar az összhangba. Az apácazárda pont ilyen közösség. Annyi különbséggel, hogy ott viszonylag gyakran van valami (vagy leginkább valaki), ami bezavar az „idillbe”. 

Bár Kaffka Margit regénye a sok idegen, német kifejezés és az időnként túlságosan cikornyás körmondatok miatt nem a legolvasmányosabb kötetek egyike, mégis kifejezetten jól esett olvasni – még a viszonylag nehezebb nyelvezet ellenére is. Sőt, az időnként giccsbe hajló jelzős szerkezeteket is nagyon tudtam most szeretni.

„A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon, az orgona fürtje már lilult, és egy-egy sima, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.”

Szóval miért is nem olvastam egészen idáig Kaffka Margitot?

„[…] mert ez is a föld rendje és törvénye, hogy sose értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre ugye, hogy aztán helyesen szeressük egymást.”

Az apácák, papok furcsa, a „világi” emberek számára idegen életvitele mindig is foglalkoztatta a közvéleményt. Persze mondhatnánk, hogy ennek elsősorban a cölibátus az oka, és annak latolgatása, vajon miért mondanak le nők és férfiak önként a szexuális életről, de számomra leginkább az a misztérium izgalmas, ami körüllengi őket. Az a különleges, elzárt és elhivatott életforma, amit szabad akaratukból választanak. Emlékszem, amikor először láttam apácákat, és először mesélt róluk a nagymamám, egész egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért élnek élnek ilyen életet nők saját elhatározásuk okán. Igaz, hogy akkor körülbelül öt éves lehettem, de őszintén szólva most, harminc évvel később sem vélekedem erről másképp.

Az írónő saját élményein alapuló regényében önéletrajzi elemek tömkelegével alakítja a cselekményt. Kaffka Margit apácazárdában vált tanítónővé, hiszen éppúgy, ahogyan a regénybeli rendházban, úgy a valóságban is tanulhattak „világiak” a novícianövendékek mellett. Külső szemlélőként hajlamosak vagyunk idealizálni a zárdák világát, holott pontosan ugyanúgy, ahogy minden más közösségben, itt is dívik az ármánykodás és a cselszövés. Sőt, a bezártság miatt az apró-cseprő dolgok felnagyítódnak, a szóbeszédek, pletykák pedig még a szélnél is gyorsabban szállnak. A női közeg nyilvánvalóan extra katalizátorként működik, bár vannak arra vonatkozó vélekedések, hogy ez férfiak között is pontosan ugyanígy szokás.

„E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették.”

A zárda rejtélyes, titkokkal teli világa nem csak az intrikák miatt túlfűtött, de az elfojtott szexuális vágyak is hatalmas hőfokkal forrnak a felszín alatt. Amelyek mégis utat törnek maguknak, hatalmas gejzírekkel robbannak elő a mélyből. A fiatal és idősebb apácák, növendékek pedig nem csak „kint” hagyott szerelmeik után sóvárognak, de papokkal flörtölnek, és többen halálosan szerelmesek egymásba is.

„[…] az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak.”

A fülledt mindennapokat áthatja a tény, hogy a haldokló főnöknő helyett új vezetőt kell választani. Az érdekek összecsapnak, az indulatok fokozódnak, a viszonyok kiéleződnek. A régi és új szemlélet összeütközik, és a harcok az emberi kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket is átszínezi. A belső vibrálás végigfut a történeten, de közben tudjuk, érezzük, hogy a zárda csupán jelkép.

Azt gondolom, az apácák világa valóban mellékes adalék a valós mondanivalót tekintve, a kötet valójában a 20. század eleji magyar társadalmi működésről mesél. A női karakterek erős szimbólumként értelmezhetőek a műben. Azt a néhány férfi mellékszereplőt, aki a regényben feltűnik, mindenféle nehézség nélkül nyomják le az apácák és növendékek, bizonyítva ezzel azt, hogy még ha sok fondorlat és intrika árán is, de határozott hozzáállásukkal el tudják irányítani saját maguk kreálta társadalmi rendszerüket.

“[…] az embert a saját fiatalsága gyötri, és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész – és semmit nem venni túl tragikusan!”